Az a helyzet, hogy tegnap arra is rájöttem, hogy én majdnem négy évig megpróbáltam az exnek folyamatosan megfelelni és valójában ez sosem ment, eltekintve nagyjából azt az időszakot leszámítva, amikor valamelyikünk külföldön volt.

Ott kezdődött, hogy le akart szoktatni a szakkoliról, ami aztán sikerült neki. Már amikor elnök voltam is azon hisztizett, hogy azzal foglalkozom helyette. Én meg hagytam magam. Aztán később pedig mindennel. Hogy nem tudja a haverjainak megmutatni, hogy jó nővel jár, mert elmegyek bulizni egy "rockstarwarsos" pólóban. Igazából akkor nem annyira esett le, csak jaj, hát akkor öltözzünk fel szépen, hogy büszkélkedni tudjon velem, de amúgy, meg "rohadjmeg_hogy_bajodvana_rockstarwarospólómmal". Hiszen akkor ez pontosan azt jelentette, hogy nem értett engem.

És most, hogy vége van, nagyon durván érzem, hogy éppen felszabadulok. Nem kell megfelelnem, nem kell változtatnom azon, aki vagyok. Lehet a példaképem Starbuck, Olivia Dunham, a következő majd azt fogja szeretni, ami vagyok, és nem azt, amit elképzelt magának. Nem kell rosszul éreznem magam, hogy gőzöm sincs hogyan fogom kezelni, ha jön a gyerek-karrier kérdés. Nem kell tökéletes háziasszonynak lennem és hallgatnom akár csak poénból is, hogy a nőnek a konyhában a helye. És nincs stressz hogy nem jó a hajam, rosszul nézek ki otthon. Nem érzem rosszul magam, hogy felébresztek valakit reggel, tudok zenét hallgatni. Nincs az az érzés, hogy oké, mennék indiába faházakat építeni, de nem értené meg a párom.
Semmi ilyesmi nincs. Lehet akármilyen, ha berúgok és nem fogja azt mondani a párom, hogy nem kedvel ha alkoholt iszom.
Sőt, lehet rikító rózsaszín a lakásban, és lehet Doctor Who felirat a konyhában.
És ez alapvetően jó.

Meg valahol szomorú, hogy most úgy érzem, hogy önmagam lehetek. És érzem, hogy a vállaim elkezdtek leereszkedni.