Valójában nagyon vágyom már arra, hogy csak dolgoznom kelljen. Reggel bemegyek, napközben élvezem amit csinálok és aztán délután kijövök és emberekkel találkozom, beszélgetek, új ismeretek szerzek, megnézem a világot.
Most kicsit úgy érzem, hogy várok saját magamra. Várom, hogy jól legyek. És addig szinte mindenkit kizárok, talán csak azt az egy embert engedném be nyilván, akit mindig beengednék. Így aztán várok arra a napra, amikor majd azt is képes leszek beengedni, aki esetleg be is akarna jönni, nem csak akit én akarok hogy bejöjjön.
Egyébként meg szeretem az életem, szeretem amit kihozok belőle, ahogyan kihozom belőle. Néha nagyon meglepő, hogy az emberek körülöttem mit gondolnak rólam. Semmi durvát, vagy rosszat, csak azt amit én is magamról. Hogy én bolondos vagyok, meg egy kicsit furcsa, meg amikor kiengedem magam szeretnek velem lenni, meg hogy én küzdő vagyok, meg nem adom fel, hanem tolom amíg kell. És valami ilyesminek látom magam, tolom amíg kell.
Egyszer még a bársosejártamvolnavele_exxel volt egy beszélgetésünk, hogy egy apokalipszis esetén vajon én hogy bírnám, mit csinálnék. Szerinte nem élném túl. Leszámítva hogy fizikailag nem vagyok egy izompacsirta, szerintem pedig igenis túlélném. Mondjuk annak az embernek én csak egy porcelánbaba voltam egy polcon. Pocelánbabák meg nem élik túl az apokalipszist.
Az új exnek meg egy potenciális inkubátor voltam.
Egyszer jó lenne a változatosság kedvéért, ha valaki úgy tekintene rám, mintha nő lennék, se nem porcelán baba, se nem inkubátor vagy overly_attached_girl*, se nem pótanya.
*képzelem a megnyilvánulásaimból a vállfafiú mit gondolhat rólam, rémálmaiban szerintem én vagyok, ahogy a szerencsétlent rángatom egy oltárhoz vagy valami
Most kicsit úgy érzem, hogy várok saját magamra. Várom, hogy jól legyek. És addig szinte mindenkit kizárok, talán csak azt az egy embert engedném be nyilván, akit mindig beengednék. Így aztán várok arra a napra, amikor majd azt is képes leszek beengedni, aki esetleg be is akarna jönni, nem csak akit én akarok hogy bejöjjön.
Egyébként meg szeretem az életem, szeretem amit kihozok belőle, ahogyan kihozom belőle. Néha nagyon meglepő, hogy az emberek körülöttem mit gondolnak rólam. Semmi durvát, vagy rosszat, csak azt amit én is magamról. Hogy én bolondos vagyok, meg egy kicsit furcsa, meg amikor kiengedem magam szeretnek velem lenni, meg hogy én küzdő vagyok, meg nem adom fel, hanem tolom amíg kell. És valami ilyesminek látom magam, tolom amíg kell.
Egyszer még a bársosejártamvolnavele_exxel volt egy beszélgetésünk, hogy egy apokalipszis esetén vajon én hogy bírnám, mit csinálnék. Szerinte nem élném túl. Leszámítva hogy fizikailag nem vagyok egy izompacsirta, szerintem pedig igenis túlélném. Mondjuk annak az embernek én csak egy porcelánbaba voltam egy polcon. Pocelánbabák meg nem élik túl az apokalipszist.
Az új exnek meg egy potenciális inkubátor voltam.
Egyszer jó lenne a változatosság kedvéért, ha valaki úgy tekintene rám, mintha nő lennék, se nem porcelán baba, se nem inkubátor vagy overly_attached_girl*, se nem pótanya.
*képzelem a megnyilvánulásaimból a vállfafiú mit gondolhat rólam, rémálmaiban szerintem én vagyok, ahogy a szerencsétlent rángatom egy oltárhoz vagy valami
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése