Miután tök betegen bömbölve nekiálltam rendet rakni péntek este a lakásban közben elpakolni dobozba az emlékeket, szatyorba amit itt hagyott, úgy döntöttem hogy itt az ideje elfogadni a tényt, hogy elég volt.




Elemeztem magamat sokat mostanában. És arra jutottam, hogy azért akartam a végét ennek a kapcsolatnak, mert boldogtalan voltam, szeretetlen és nem kaptam meg azt amit szerettem volna, és nem azért mert nem szerettem a másikat. Én szerettem (és hazugság lenne azt állítani, hogy végig, ingások nélkül, de ezek mindig akkor jöttek, amikor tényleg nem kaptam meg a figyelmet, a törődést). Én őt mindig is egy csodálatos és remek embernek tartottam, én kívántam őt, és a világ egyik legszerencsésebb emberének tartottam magam, hogy vele lehetek. Én nem akartam, hogy ennek vége legyen, de én nem akartam ennyire szeretetlenül élni, úgy hogy nem vagyok értékelve és megbecsülve.
És most visszagondolva, én bizony szánalmasan bármit megtettem, hogy rávegyem szeressen, figyeljen rám, értékeljen. És bizony nem kaptam meg, nem nézett rám, nem látott, nem értékelt. (Emlékszem, még poénkodva régebben meg is jegyeztem neki, hogy "ééértékeeelj". )
Amikor szakítottunk végül, én azt akartam, hogy vége legyen a szenvedéseimnek, azt akartam, hogy boldogabb legyek, mint a szürke világomban. Nem állítottam, hogy ez nem lehetne vele máshogy is, mert akár még lehetne is. Én túl voltam azon, hogy nem olvasott, nem szerette azokat, amiket én. Én két dolgon nem tudtam magam túltenni, azon hogy nem érdekelte az, hogy engem érdekel valami (akár a mosómedvék párzási szokásai akár a sport), nem érdekelte, hogy mi vált ki belőlem valamit, végső soron tehát nem érdekeltem, és nem szeretett. És én ezen a két dolgon nem tudtam magam túltenni, és ezért akartam, hogy ennek legyen vége. Mert úgy gondoltam ennél van több is.
Amikor szakítottunk, akkor azt mondta, hogy de ezúttal ne legyen az, hogy mint múltkor, hogy három hónap múlva ismét összejövünk. Én ebből azt értem, hogy én annyira nem érdekeltem őt, hogy esélyt sem látott rá, hogy ez megváltozzon, én annyira nem vagyok vonzó számára, hogy esélyt sem lát arra, hogy az egyéb dolog ha változnának ismét kellhetnék neki.

És ez rettenetesen fáj, nem is az hogy nem kellenek neki most. Azt hiszem ő sem kellene nekem. Hanem az, hogy ez az egész az ő fejében nem augusztusban kezdődött, hanem márciusban, vagy még hamarabb. Egy fél évig úgy voltam együtt valakivel, hogy nem akart engem. És ez megalázó és kínoz. És tehetetlen vagyok a fájdalommal szemben, mert én szerettem. Én szerettem és azért néztem másfelé, mert szeretetlen voltam.

És most itt vagyok. Ugyanabban az életben, amiben eddig, csak már nincs itt az az ember, aki ennyire szánalmassá változtatott, és aki miatt még most is sírok, mert hogy fontos nekem, és még mindig jó embernek tartom, egyszerűen csak fel sem ismeri, hogy ahogyan bánt velem, ahogyan nem bánt velem, az tönkre vágott. És itt vagyok, ugyanabban a szobában, lakásban, azon a kanapén ülök, amit ő rakott össze, azon a galérián alszom, amit együtt festettünk le, annál az asztalnál tanulok, aminél az egész nyarat töltötte fifázással és amikor hazaértem fel sem nézett, ha mellette öltöztem át, azon a matracon alszom, ahol együtt aludtunk. Ugyanoda megyek be dolgozni, ugyanúgy tanulok ugyanazon az egyetemen. Az életem ugyanaz, csak szomorúbb, megalázottabb és egyedül vagyok.

Míg ő új lakásba költözött, új munkát talált, új matracon alszik. Semmi nincs ott, ami rám emlékeztetne, soha semmit nem tartott meg ami a kapcsolatunkat jelentette volna neki.
Neki nem fordul meg a fejében, hogy ejj de kár ezért, ő optimistán áll a jövő elé, hiszen annyi bombázó nő van még kint, akiket végre megdughat.

És ez igazságtalan. Borzasztóan igazságtalan, és fáj, és szaggat és minden nap cérnákon lógok, hogy össze tudjam tartani a következő napomat. Minden nap felkelek és bemegyek dolgozni és próbálok jó lenni, de odafelé még sírok a villamoson, hazafelé sírok a villamoson. Pénteken 10 percet álltam az alle előtt és próbáltam legyőzni a könnyeimet, mert ha bent sírok nagyon meleg lett volna. A múltkor megkérdezte, hogy akkor most depis vagyok? Nem vagyok depis. Fájok, szépen lassan forrasztom össze magam. Most úgy érzem elhagytak, nem szeptemberben, nem, valamikor nyár elején.
Sőt tulajdonképpen a végzős bál éjszakáján. Amikor én rájöttem, hogy mennyire szerelmes vagyok ebbe a csodálatos emberbe, amikor arról áradoztam ismeretleneknek, hogy én mennyire szerencsés vagyok. Amikor mindezt elmondtam neki. És amikor ő képtelen volt visszamondani nekem, hogy én is szeretlek. Amikor másnap azt mondta nem emlékszik semmire, de hónapokkal később kiakadva mesélte, hogy mit válaszolhatott volna. Engem ott, akkor hagytak el. Azóta, minden ami történt, azért volt, mert megpróbáltam halogatni, hogy vége van a kapcsolatomnak, próbáltam elfogadni hogy engem nem szeret, akármit csinálok, akárhogy öltözöm és akármennyit sportolok, engem nem szeret.

És ez jó lesz így. Hiszen annyi minden van benne, ami részemről összeegyeztethetetlen a jövőmmel.

És annyira elmondanám neki mindezt, hogy soha többet ne tudjon tönkretenni senkit így. Hagyta hogy kihűljön az egész, hogy aztán végül ne fájjon senkinek. És én közben teljesen elvesztettem magam. És ez kegyetlen. És jobban fáj, mintha akkor ott elhagyott volna.

De ez szépen el fog múlni. Elég volt. Ma már például jobban vagyok.