Grace klinika- második évad

Egy hónapja kellett volna megnéznem a Grace Klinikát, tisztára át tudtam volna érezni Meredith gondolatait, lehet, hogy még segített is volna a világomon.

Arra jutottam, hogy tulajdonképpen ezeket a dolgokat meg is lehet beszélni. És hogy hülyeség az, hogyha megbeszéljük akkor elveszik a varázsa, vagy akkor már nem is izgalmas.

Megbeszéltük azt hiszem a fiúval, az egészet. Ettől még jobban kedvelem, mint eddig. Egyrészt mert belém lát, és tudja, hogy mit is gondolok, és nem is tudok neki hazudni másrészt mert meg is érti. Sőt elfogadja. Jó dolog őszintének lenni.

És ma voltam a word press photo-n a fiúval. Nem tudom hogy honnan jött neki az ötlet, hogy erre elvigyen, de egy piros pont jár érte. Mint ahogyan már sok más megmozdulásáért is. Aztán meg megnéztük a Farkasember című filmet, amit megszakítottunk egy kis deriválással, és majdnem nyakkendővarrással. Valahogy élvezem most azt, hogy nevetek és beszélgetek és lehetek akármennyire gonosz, és mondjuk ha baragadnánk egy dugóba, akkor sem halnánk meg a kínos csendben egymás mellett.

Ma is jól éreztem magam.

utolsó bejegyzésem róla

Tulajdonképpen bármeddig húzhatom ezt a mi lenne ha dolgot, de már nagyon régen lejátszottuk ezt, nem? Sose volt rá esély, igaz? És ő ezt mindig is tudta, csak én voltam a bolond, hogy jövőt láttam valamibe, aminek még a múltja is kérdéses és nevetséges volt. Vége. Most már tényleg. Ez csak nekem jelentett valaha bármit is. De hát mindig kellenek az ilyen vakvágányok és félrefutások, biztos én is voltam sokszor másnak vakvágány vagy félresiklás. Hogy hiba lett volna? Egy pillanatig sem tartom egyetlen lépésemet sem hibának. Legalább ha majd idősebbként esetleg ilyen helyzetbe kerülök, akkor nem várok a lehetetlenre, mert tudom, hogy ami a fejemben történik, az nem történik.

Lassan már csak egy szürke kép lesz a sok közül. Nem hiszem azt, hogy ez így a legjobb mindenkinek, nem hiszem, hogy ezzel könnyebb lett, nem hiszem, hogy ezt kell tennem, az egész bullshit, ahogyan egy fél éve is az volt. De nekem ez az egyetlen, amit tehetek. Hogy miért? Mert jobban érzem magam a gondolata hiányával.

Ami a fejemben történik az nem történik, ami a fejemben történik az nem történik, ami a fejemben történik az nem történik, ami a fejemben történik az nem történik, ami a fejemben történik az nem történik. Mantra, nyilván.

Talán hatásosabb: Isztambul, Isztambul, Isztambul.

Amúgy arra gondoltam, hogy az emberek miért nem teszik azt, amiről tudják, hogy tenniük kéne? Ha tudom, hogy a homokvár már rég kiszáradt a napon, egy szellő is lebontja, akkor miért toldozom még? Ha tudom, hogy mást akarok mint amiben vagyok, akkor miért süppedek vissza gyávaságból a saját világomba? Bár talán ebben a mondatban benne is volt a válasz. Gyávaságból.

Bár érteném mi miért történik. Ugyanakkor tulajdonképpen elég egyértelmű magyarázat van arra a viselkedésre, ami minden nap előhozza belőlem a Tényleg érzést. És a legjobb az, ha ezt az egyértelmű magyarázatot fogadom el, mert 1. ez az igazság, 2. ha nem így lenne, akkor hatalmas nagy hülyeség, butaság, félreértés, csacskaság, gyávaság és szar közepén csücsülnék, 3. ami a fejemben történik, az nem történik. Tehát egyértelmű magyarázat elfogadva.

Játszótér

Figyelem fejtegetés következik.

Szóval arra gondoltam, hogy ez a fiú lány kapcsolatosdi olyan, mint a strand a tengerparton gyerekekkel. Mindenféle kapcsolatot le lehet írni homokozó gyerekekkel. Alapvetően az a legjobb, amikor két gyerek egymásra talál és elkezdenek homokozni, építgetnek, aztán szépen lassan elkezdik felépíteni a várat, nagy bástyákkal meg belsőudvarral, meg lobogókkal. Aztán van olyan, hogy elrohan egy másik gyerek a vár mellett, lehet, hogy az egyik játszó felnéz és azt látja, hogy de jó lenne elrohanni, van úgy, hogy véletlenül bele is rúg a várba, van úgy hogy direkt. Ha a gyerekek nagyon akarják, akkor be lehet foltozni a várat, ugyanolyan nyilván nem lesz. Minden kapcsolatot le tudok írni ezzel a hasonlattal.

Szóval azt hittem, hogy már megvan a nap ténylegje. Reggel a legelső levéllel jött. De aztán győzött kiütéssel felette az igazán TÉÉÉNYLEG?? TÉÉÉNYLEEEG???? akció, úgy tűnik ezt minden nap eljátszom. De a lényeg, hogy most harcol a nap WTF címéért két online információ, ha valamelyik nyert akkor szólok majd. Bár tulajdonképpen herceg megkérdezte mit csinálok ma. Najó ez a herceg nagyon nyálas elnevezés. Legyen inkább… na mindegy. Nem jut eszembe jobb. A többiek nevét meg inkább meg sem említem.

Néha egészen nem hiszek a szememnek. Tényleg? Tényleg? Téééényleg? Újra és újra le kell ellenőriznem, hogy jól láttam?

Januárban megyek Isztambulba. Megmondtam. Hát. Ez ilyen érted… Jobban nem tudom meghatározni. Majd lesz valami, a jegy meg van véve, a dolog el van indítva, szerintem valahol annak ellenére, hogy 14 éves vagyok belül, mindketten vagyunk annyira felnőttek, hogy tudjuk kezelni. Vagy nem. Hm. Most jött el az ideje, hogy hülyeségeket csináljak.

Januárig van még három hónap. Ha minden a terveim szerint halad, iszonyatosan hamar el fog telni, ami jó, és úgy fog eltelni, ahogyan nekem jó. Engem most nem lehet lekötni, nem is akarom, nem is fog tudni senki.

Ma szedtem leveket egy fáról, gyönyörűen süt a nap, kaptam mosolyt a hercegtől, aki hamupipőkének hív, van jegyem Isztambulba, ittam reggel kávét és mondtam már hogy gyönyörűen süt a nap?

Szeretek élni.

Ma átalakultam zombivá. Ahogy jöttem haza, homályosan láttam a dolgokat magam körül, csak bámultam magam elé, nem is akartam változtatni semmin. Megragadott a múlt, ami nem lesz sosem többet, a döntéseim súlya, a jövő, a tél elmúlást idéző hangja, megragadott és a földhöz vágott, odaszegezett. Úgy éreztem, hogy még a takaróm se lenne elég, hogy megvédjen. Hiszen magamtól hogyan is tudna megvédeni bármi is. Arra vágytam, hogy suttogjanak a fülembe semmiségeket, hogy megsimogassák a hajam, hogy megfogják az ujjaim. És ettől a vágytól még jobban a földbe döngölve éreztem magam. Nem valakit akartam, hanem csak az érzést. És úgy láttam, hogy nincsen semmi sem a föld és köztem. Így értem haza. És amikor hazaértem megláttam valamit, ami egy pillanatra a föld fölé emelt, el onnan a szúrós szagú portól, és egy pillanatra felidéződött bennem minden meg nem történt gondolat, vágy és aztán az egész irreális valószerűtlensége még közelebb dobott a földhöz, mint eddig voltam.

Hát ilyen az én életem. Hát ilyen vagyok, az a 14 éves lány sosem fog felnőni ahhoz a helyzethez, amiben vagyok. És az ő kezében van a szívem.

don't you come back no more

Harag? Volt. Fájt? Fáj. Akartam bántani? Akartam. Sikerült? Kétlem. Álmodom vele? Álmodom. Vége lesz egyszer? Egyszer.

Jó ember vagyok? Nem.

És akkor most hónap végéig kenyéren és vízen. Idéznék a terézanyuból: Adjáááál nekem munkáááát!

Egyébként most úgy gondolom, hogy enyém a győzelem, mégiscsak játék volt ez. Bár attól hogy harmadszorra is pontot tettem a végére az elmúlt fél évben, csak pont pont pont lett belőle…

Élem az életem, csinálom a dolgom, süt a nap. Nem? De.

Attraversiamo

Azt hiszem itt az ideje a létezésem kibővítésének. Ennél szebben nem tudtam kifejezni magam. Ma kaptam egy randi ajánlatot, azt hiszem, Chopint tudtam volna hallgatni, de inkább kihagytam, mégiscsak egy randi, meg hát dolgom is volt. Viszont ez eszembe jutatta, hogy mennyi mindent nem csináltam, csinálok. Tegnap rajzoltam, egészen én voltam, belefeledkezve szénnel a papírra, és meg kellett állapítanom, hogy nem felejtettem el. Most Chopint hallgatok és gyönyörű. Hol maradtam én, merre tűntem el ennyire?

Tegnap elvittem magam moziba az Eat, Pray, Love-ra. Ennél jobb filmet most nem is választhattam volna. Tényleg. Mosolyogva néztem végig, mosolyogva jöttem ki a filmről. Természetesen tudom, hogy nincsen vége, hogy fájni fog még sokat, hogy nem tudom hip-hop kiverni a fejemből az egészet, de majd egyszer sikerül. Arra ébresztett rá, hogy mennyi mindent elszalasztottam már, hogy amíg a saját nyomorúságomban tespedtem mennyi mindent kihagytam. Volt benne egy mondat, ami nagyon megfogott. Amint félre tudom tenni a fiú problémáimat, amint félretolom az egészet magamban, akkor rájövök, hogy nem marad ott semmi más csak egy ajtó. De ha az az ajtó egyszer kinyílik… Ki akarom nyitni az ajtót. Most jön az én részem az életemben. Nem hagyom, hogy még egyszer ennyire elfolyjon az életem mellettem. Azt hiszem ki fogok menni Isztambulba néhány hónapon belül egy kis időre. Mondjuk egy hétre. Nem hagyom, hogy a hülyeségem és a félelmeim visszafogjanak.

Színházba akarok menni, és musicalt nézni. Imádom őket. Moziba akarok menni,  moziba fogok menni, már meg is van mire.

Az azért jelenthet valamit, hogy a két szám amit napok óta hallgatok a : Sose sírhatsz, ha fáj.. és a Miért kell, hogy sírj, Argentína?

Ettől függetlenül kezdem magam jobban érezni. Ezek a lezárások sose mennek könnyen. De mindig vannak információk, cselekedetek, amiktől könnyebben megy. Kis apróságok, amiket már nem tud befogadni a szervezetem, amiktől már máshogy látok dolgokat.

Allergiás vagyok valamire.

Inkább nem is írok ide semmit.

Süt a nap.

Ma 11-ig aludtam

A magamhoz őszintének lenni rész úgy kezdődött, hogy baromira nem is akarok jól lenni.

Hát talán magamhoz már őszinte vagyok, most jön az a kör, hogy hogyan kell hazudni a világnak, hogy jól vagyok. Például első lépés, hogy nem írok ide le semmi szenvedőset.

A legrosszabb, amikor magunkhoz kell őszintének lennünk. Lehetünk a világ legjobb játékosai, akkor is képtelenek vagyunk nem hazudni magunknak. Mindenben és mindenről és mindig. Pedig kurvára őszintének kell lenni magunkhoz.

Én csak élni akarok, pörögni, tűzben égni, táncolni a napfényben, csinálni, rajzolni, festeni, olvasni. Ha arról papolok, hogy egy lánynak nem 20 évesen kell átélnie az első visszautasítást, akkor emlékeztessetek, hogy egy lánynak nem 20 évesen kéne átélnie az első szingli létet. Ez sehogyse jó.

Ha pedig kurvára őszinte lennék magamhoz, rájönnék, hogy nem is  vagyok jó ember.

Szóval akkor egy időre lezártam ezt a dolgot. Bár sajnos van egy olyan érzésem, hogy fogok én még köröket futni feleslegesen. De most azt élem legalább, ami körülvesz és nem azon sírok, hogy nincsen az, amit elképzelek.

És süt a nap. Pedig néha már úgy tűnt sose fog.

És amúgy meglepően kellemesen éreztem magam, amikor felkeltem, volt ez a különös most már jó érzésem. Csak sehogy se értettem, hogy miért van, mert nyilván sikerült bármennyit innom tegnap és vannak hiányzó részletek. Aztán napközben eszembe jutott a lényeg. És akkor rájöttem, hogy egy magabiztos nemtől mennyire megkönnyebbültem. Már éppen ideje volt ennek. Most már tényleg elkezdhetem élni az életemet.

Ajh gyerekek, mennyivel könnyebb lenne, ha nem tudnám, hogy olvastok. Vagy ha tudnám, hogy nem olvastok. Utóbbi talán jobb is lenne.

Sokkal sokkal könnyebb. Mostmár megy egy kicsit a mosoly is.

Így sokkal könnyebb most.

Megyek és vásárolok valami kaját, a két csirkeszárny és a negyed krumplisaláta mellé. És most nem túlzok. Margarinom sincs. Ketchup se.

Ez az én valóságom

Nekem most egy egészen másik életet kéne élnem. Valaki betört és elrabolt engem, és egy idegent ültetett a fejembe, aki irányít és nem logikusan dönt és fájdalmat okoz. Valaki más éli az életemet és rosszul csinálja.

Nekem most valami egészen mást kéne csinálnom. Nem megfoghatatlan hülyeségekkel tömni a kicsi szívem, ahogy Nap gyönyörűen megfogalmazta, ami a fejemben történik, az nem is történik. Megint beleestem ebbe a hibába, mint ahogy tudhattam volna, hogy ilyen vagyok, és ezt fogom csinálni. Mint ahogy mindig is csináltam.

Hát íme, ez az én valóságom. Ideje megbarátkozni vele, hogy nincsen olyan, amiért mosolyognék. Nem is kell, most ért el az a fájdalom, aminek egy hónapja kellett volna. Mester vagyok az álboldogság építésben és a halogatásban. Ha fáj, akkor fájjon minden ízében.

És valaki vegye ki ezt a 14 évest a fejemből.