2018. szeptember 5., szerda

Jó régen írtam, szerintem már nem is néz ide senki sose. Ami talán nem is baj, mert ezt úgyis magamnak írtam főként.
Elég sok minden történt az életemben ebben az egy évben. És mivel én egy szerencsés ember vagyok, főként jó.
Lássuk a listát:
  • Menyasszony lettem - nem is tudom van-e értelme ezt részletesen leírni. Nem érzem magam máshogy, hiszen azelőtt is biztos voltam benne, hogy vele akarok megöregedni. 
  • Szervezzük az esküvőt - na ez mondjuk a kevésbé jó része, legnagyobb parám a vendéglista és a költségek
  • Voltam síelni, kétszer - elvesztem a ködös, sötétedő hegyoldalon
  • Megnéztem a Harry Potter színdarabot
  • Megszámlálhatatlanszor repültem - mondjuk ez megint nekem a kevésbé jó közé tartozik, néha jó lenne ülni a seggemen
  • Újra elkezdtem írni - meg abba is hagytam, de folytatni fogom
  • Előléptettek melóban és kaptam 20%-os fizetésemelést - ebben nem az a legjobb, a pénzt megérdemlem azt hogy előléptettek meg én szóltam a főnökömnek hogy ideje Project Coordinator helyett, Project Managernek hívni. A lényeg inkább az hogy nagyon nagyon pozitív visszajelzést kaptam a munkámmal kapcsoltban. Valójában az volt a legjobb, amikor a CEO felmondott (ez a része nagyon rossz volt) és a közvetlen főnököm lesz az új (valószínű) és elmondta hogy vagy fel kell venni valakit a helyére, vagy nekem kéne az új Head of Operationnek lennem. Három héttel később szóltam neki, hogy év végén hazamegyünk. 
  • Két napja kitalálták, hogy a lelépő frotnend product owner helyére én vagyok az egyetlen alkalmas ember a cégben. Ami úgy zajlott hogy két órát beszéltünk róla és irányították a beszélgetést arra, hogy végül én mondjam ki. Három emberből az egyik már fél éve is Product Ownert akart belőlem csinálni, beszélgettünk erről, a főnökömnek pedig az előző PO mondta, hogy én vagyok az egyeteln értelmes. 
És igazából tudjátok mi a szar, nézzetek rá a listára. A leghosszabban a munkámról írtam. És azt hiszem ez nem jó. Szerintem tudat alatt ezért érzem magam mostanában kicsit szarul.

2017. július 18., kedd

Mostanában amúgy egészen kiegyensúlyozott vagyok. Vagy valami olyasmi.
Átkültöztünk az új lakásba, ahol van egy hatalmas terasz (vagy legalább is jó nagy) és a konyha is tök világos, és olyan boldog vagyok tőle, hogy sok a fény. Meg amikor mosogatok Valettára nézek, kát hogy a legikonikusabb épületet kitakarja egy daru, de valójában nem kár, mert nagyon szeretem a darukat. Szóval az is tök jó.
Még ugyan nem sikerült megtalálni mindennek a helyét, az egyik kisszoba még szatyrokkal meg bőröndökkel van tele, de majd azt is megcsinálom.
A víz mostmár olyan meleg hogy nem kapok sokkot ha úszok kb 100 métert, úgyhogy ma hoztam is magammal úszó cuccot hogy félúton hazafelé (najó egy kicsit kiesik, de csak mint mondjuk a móricztól a fehérvári út), úszok is jól egyet. Hétvégén szombaton is meg vasárnap is úszkáltunk, jól van is izomlázam. Ma meg jógáztam a teraszon. Na az mondjuk elég király, reggel, amikor még hűvös van, nekiállni a teraszon jógázni.
Meg az utóbbi időben kicsit feszült volt a melóban a légkör, két közvetlen munkatársam, mind a kettőt bírom, mondjuk úgy pajtik vagyunk eléggé morogtak egymásra, közben meg tudtam, hogy csak Sharon személyisége a gond és igazából nincs nagy bajuk egymással. Meg Sharon is egy rohadék tud néha lenni, annyira, hogy néha azon gondolkodok, hogy felmondok vagy kidobom az ablakon. Csak azért nem mentem még főnökömhöz panaszkodni, mert amúgy meg fura módon de kedvelem meg majdnem barátnak tartom a csajt. Tök nehét volt. Aztán két hete pénteken elég rendesen be.. hát mit finomítsak, bebasztam mint az albán szamár és akkor kiosztottam a csajt, hogy én nagyon bírom, de néha szeretném lelőni, kidobni az ablakon vagy csak felmondani. És én baromi türelmes vagyok de nem sok választ el tőle, hogy miatta felmondjak. És hogy a másik kolléga is elég rosszul érzi magát miatta.
Nem sok mindenre emlékszem, vasárnap facebookon írt hogy megegyzetünk hogy mostantól sokkal nehezebb lesz vele melóban (ilyen viccelődve), aztán hétfőn még egy kicsit morgott hogy Marta (a másik kolléga) miért nem személyesen ment hozzá ezzel a problémával. Ekkor azt hittem, hogy mindent csak rosszabbá tettem. De aztán kedden kiderült, hogy még hétfőn írt Sharon Martanak, hogy bocs, ha kiállhatatlan volt mostanában bla bla bla.
Azóta sokkal kellemesebb minden. Kicsit haragudtam magamra, nem szoktam mások életébe belenyúlni, de ez már nagyon a szívemen volt. Meg is lepődtem, hogy működött.

A múltkor meg rájöttem, hogyha a halálos ágyamon mondani kéne három dolgot amit megbántam, akkor a következő hármat fogom mondani /de nem akarom és még van időm/:
  • Nyitni egy éttermet és emberekre főzni valamilyen módon
  • Megmenteni a világot - van legalább kicsit valahogy hozzájárulni, hogy a világ jobb hely legyen
  • Befejezni a könyvemet, még ha csak magamnak is
Egyik se lehetetlen még, Levente azt mondta, hogyha Afrikába szeretnék önkénteskedni, akkor ha lehet olyan helyen csináljam, ahol jó a mobil wifi, hogy tudjon dolgozni. 

Az aggodalmaimról majd legközelebb.

2017. május 29., hétfő

Spinning

Pénteken voltam amúgy spinningen. Ilyen nyílt nap volt a közeli edzőteremben, gondoltam elnézek, megnézem már milyen.

Na túl hamar érkeztem, nem baj, legalább nézelődtem negyed órát. Ezek az edzőtermek nagyon viccesek, ahogy mindenki komoly arccal nyomja a gyúrást. Amúgy megértem, a hatodik felülésem után én is ilyen komoly arccal szenvedek.

Szóval vártam, három perc volt az óra kezdetéig és senki nem volt ott, csak egy nagydarab gyúrós csávó, akinek akkor volt a karja, mint a fejem. Mondom ez így vicces lesz, de legalább nem leszek egyedül.
Aztán megjött a legalább ugyanakkora instruktor csávó. Úgyhogy hárman toltuk a spinninget.
Azért egy jelenetet szeretnék leírni.

Amikor két szégyúrt izomcsávóval biciklizel egy szobában és megszólal a Maniac, a lehető legcsajosabb szám, amit ismerek, minden önálló nő legalább milliószor meghallgatta már, amikor a padlón volt, és akkor azt mondja, hogy álljuk fel és úgy tekerjünk erős menetben, hát ott meghaltam egy kicsit.

Én monduk legalább mondtam a szöveget, de a két csávó nagyon komolyan tekert a számra. Istenem, kurva vicces volt.




2017. május 15., hétfő

Még egy kis melóka

Meg aztán az is történt, hogy írnom kellett egy cikket. Ilyen PR jellegű, amit a cég megoszthat mindenféle közösségi oldalon. Persze a saját LinkedIn profilomra kellett feltölteni.
Jelen állapotomban arról tudtam volna írni, hogy az ügyfelek mennyire ostobák és nem kompetensek projektek vezetésére, mindezt a tojás rántotta hasonlatot használva.
Aztán főnököm kicsit segített, hogy inkább menjek el az agile ajnározása felé.
Megtettem, ez lett az eredménye.

Egészen meglepődtem, hogy milyen sokan lájkolták a világ minden pontjáról. Teljes huszan. De nem számít, így is jó.

Aztán az egész bajomat kifejtettem a főnökömnek, majd nem mentem be dolgozni, mert itt voltak anyáék. Megmondtam, hogy jelenleg nem szeretek bejönni dolgozni.
Szóval lehet, hogy valami változik. Vagy nem, és akkor lépek.

2017. május 3., szerda

Már egy ideje fogalmazom, hogy mi a bajom a melómmal.
Nagyon sok minden.
De talán úgy lehetne jól megfogalmazni, hogy: Nem teljesen világos hogy mi a feladatom, de ha az amit most csinálok, vagy kényszerítenek rám, hogy csináljak, akkor azt nem akarom csinálni.

Ugye Project Coordinatoor vagyok. Meg vannak Product Ownerek. És nagyjából ugyanazt csináljuk. Ugyanazokon a projekteken. Kivéve hogy én csinálom a szar részét, a PO-k meg a jobb részét.
Én dokumentálok. De döntéseken nem én hozok, stratégiát nem én készítek, tervet nem én építek fel. Dokumentálok.

Most például van egy projekt, ami elvileg az enyém. Gyakorlatilag a főnököm (aki most félállásban a csapat coach) meg a PO intézett eddig mindent, hiába próbáltam tolni, hogy haladjon valami, mindig valami olyan maszlagot kaptam, hogy de nem tudjuk elkezdeni, nincs rá idő. Semmi abszolút semmi beleszólásom nem volt, hogy mi történik. A PO most úgy döntött, hogy ezt unja... és elment beszélni az ügyféllel és most jól kialakítottak egy tervet. De amikor én erőltettem ezt, akkor semmi reakció nem volt.Vagyis a PO nem hallgatott rám.
Most nem tudom, hogy ez az én hibám, hogy nem tudom rávenni hogy hallgasson rám, vagy rendszerszintű hiba. Szerintem rendszerszintű hiba. És ezzel nem tudok mit tenni.
Még egy darabig bírom. Még egy ideig elfogadom, tanulok, hogy meglegyen az egy év. Ha pedig nem változik semmi, akkor lépek.
Nem vagyok senki csicskása. Én ezt a munkakört így nem tudom jól csinálni. Ehhez más embertípus kell. Én Projekt Menedzser vagyok. Nem használnak Projekt Menedzserként. Asszisztensnek meg hát őszintén nincs kedvem lenni.

2017. április 11., kedd

Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim…

Emlékszem, amikor otthon olvastam kiköltözős posztokat, milyen lesz, mire kell számítani stb. emlékszem egyre, amit nem teljesen tudtam befogadni.
Mostanában sokszor eszembe jut, hogy azt olvastam valahol, hogy igazán akkor szembesülök a magyarságommal, ha kiköltözök.
Most nem a túrórudira gondolok, vagy a paprikára, még csak nem is a tejfölre és a töltött káposztára.

Hanem arra, hogy ugyan éltem már külföldön és már akkor is azt mondtam, hogy az otthon az otthon van.  Mégsem jelentett soha semmit nekem az a szó, hogy a Hazám.
Persze kényelmesen Magyarországon tudom az életem rendezni, ott vannak a barátaim, a családom, a megszokott pénzérmék, a bolti eladótól az anyanyelven tudom kérni a tejfölt. Fontos. De otthonom máshol is lehet, más országban is. Ahol lehetnek barátaim, vagy ahol családot alapítok.

De hazám egy van. Nem tudom jobban megfogalmazni. Magyar vagyok, és büszke szeretnék lenni arra, hogy magyar vagyok. Az identitásom része. Sose éreztem még ennyire hangsúlyosan, mint most itt kint.

És fáj és éget naponta olvasni a híreket. Amik most nem érintenek engem. Mert most épp Máltán élek. De haza akarok menni. Ott akarok élni, azon a nyelven akarok kommunikálni, amin az első szavaimat kiejtettem, amin olvastam azokat a könyveket, amelyek alakítottak. Ott szeretném a gyermekeim felnevelni. És minden nap meg kell magam győzni, hogy kitartsak a döntésem mellett, hogy haza akarok menni.

Sose gondoltam volna, hogy ennyire szívbemaró tud lenni az érzés, hogy napról napra rombolják le azt az életteret, ahova haza akarok térni. Őszintén bánt, hogy nap mint nap lehazaárulóznak, nap mint nap lebérenceznek, megkövetnek mert más a véleményem. Számomra ismeretlen düh lakozik bennem emiatt. Emiatt még elemzem magam. Nem szokásom gyűlölni embereket, nem szokásom másoknak rosszat kívánni. Mégis elhagyta már olyan mondat a számat, amire nem vagyok büszke és komolyan gondoltam, és magam is meglepődtem, amikor kimondtam. De gyűlölöm az egészet, mindegyiket.

Nem menekültem, azért jöttem ki, mert ez egy olyan kaland, amit szerettem volna átélni. Nem akarok menekültként kint maradni. 

2017. január 20., péntek

öltözködésem

akkor jöttem rá, hogy valami nagyon el van baszva az öltözködési ízlésemmel, és a fivatkövetéssel, amikor ugyanazokat a ruhákat pörgettem át, mint az arab nő, akinek el volt takarva az arcán kívül minden
de én azért csak megvettem egy kötött zöld kardigánt, ami valami ilyesmi
de hát a faszom, hideg van, hidegallergiám van. nem fogok lenge kis izékben mászkálni. pizsamát is vettem. szép rózsaszín virágok vannak rajta és tök jó puha.

2016. december 5., hétfő

elmélkedek

Igazából azt szeretem magamban (az 1, 3, 5, 10 évvel ezelőtti Andiban), hogy mindig megadta a jövő Andinak (aki most én vagyok) a lehetőséget, hogy bármikor mást csinálhassak, mint amit csinálok. És én ezt tényleg nagyon szeretem.
Tudom részben a személyiségemből jön, hogy gyakorlatilag majdnem minden munkát élvezek, és szeretek és lelkes vagyok.
Ugyanakkor azért ezt tudatosan is fejlesztettem. Nem a szeretni tudást, hanem mindig van még más opció amit csinálhatok.
A legelső lépést bénáztam el (amikor az irodalom versenyt választottam a matek helyett, pedig akár csinálhattam volna mind a kettőt, hiszen képen lettem volna rá). Szóval ott kizártam hetedikben minden jövőben történő tudósos, matekos szakmát, hivatást stb.
Nade utána már tudatos döntés volt, hogy a gazdálkodás és menedzsmentre mentem (nem tudom mekkora része volt annak, hogy gőzöm nem volt mit akarok csinálni, és meg akarom adni a lehetőséget később magamnak, hogy onnan még bárhova lehet tovább menni). De a lényeg, hogy ott is azt a döntést hoztam meg, hogy na innen még elég sok lehetőségem lesz később.
Aztán elmentem dolgozni infos projektmenedzserként (hiszen mindig is lenyűgözőnek tartottam az informatikát), meg ugye ott volt a szakkoli. Aztán pénzügyre mentem, ami baromira nem vágott a 'szakmámba', de nem érdekelt, mert kihívás volt, aztán meg az afrikai segélyekről írtam a szakdogámat. Aztán meg közben meg főzni is szeretek. És különben meg csináltam anyának egy weboldalt.
Szóval most amúgy nem nagyon, csak kicsit vagyok válságban, hogy mit is akarok kezdeni az életemmel:
  • Csinálni ugyanezt, amit eddig - infos projektmenedzserként (az biztos, hogy igaming cégnél nem akarok sokáig, megöli a kicsi lelkemet valójában, hogy tényleg szerencsejáték bizniszben dolgozok)
  • Főzni egy étteremben - később rendesen szakács lenni (nem az az őrült típus, de valahol valamilyen formában embereknek főzni)
  • Elindítani egy kisvállalkozást, kisvállalkozásoknak - üzleti tanácsadás, pénzügyi terv készítés, weboldal készítés - amit valójában anyának csináltam
  • Kezdő pénzügyesként elhelyezkedni valahol
  • Elmenni az Enszhez dolgozni Afrikába - ez nem valószínű, nagyon lehetetlen bekerülni, minimum egy fél éves program, amikor tök ingyért dolgozik az ember. Értem hogy befektetés, de azért na, honnan, miből.
De az, hogy ennyi mident csinálhatnék még, azt is jelenti, hogy semmiben sem vagyok kiemelkedően jó, vagy hogy na fú, óriási hatalmas válság van, hívjuk a szakma legjobbját, na az Andi, igen meg kell szereznünk. Oké, még csak 26 vagyok, de sose leszek ez.
Amin meg mindig elgondolkodok, hogy baj az? Baj ha tök átlagos vagyok. Egyszer olvastam egy nőről, aki valami blogot ír arról, hogy ő mennyire átlagos. És ezt mennyire imádják az emberek.
És őszintén? Sokkal több az átlagos ember, mint a különleges. És szerintem ez egyáltalán nem baj.
Átlagos vagyok, átlagos intelligenciával, átlagos vágyakkal, átlagos párkapcsolattal, átlagos munkával. És ez teljesen rendben van. Nem baj, ha nem én vagyok a projektmenedzserek Gordon Ramsayja.
Nagyon sok ember szerintem kurvára feszeng azon, hogy ő csak egy sima lány, fiú, dolgozó, apa, anya. Nincs benne semmi, amiről blogot lehetne írni, amiből aztán sikersztori lenne, vagy nem csinált soha semmi olyat, ami megmaradna az utókornak. Miért kéne?
Szerintem teljesen rendben van, ha olyan vagy mint mindenki más. Egyrészt ez tökre nem igaz. Mindenki egyedi. Ahogy a Doktor fogalmazott, sose találkozott még olyan emberrel, aki ne lett volna fontos. Szóval attól, hogy valaki átlagos, még fontos, még egyedi, még egyszeri és megismételhetetlen, még bonyolult még lehet csodálatos. És van belőle hasonló kétszázezer. És ez tök oké. Mert ez az élet.

Az a baj szerintem, hogy az emberek borzalmas terhet tesznek mindennel magukra*. Nagyjából mindennel. Legyél különleges, találj magadnak egy hobbit, amit szeretsz, legyél boldog, ne hagyd hogy elnyomjanak, élj a mának, így tedd túl magad a szakításon, találd meg az igazit.
Oké, ha áltagos vagy. Oké ha a földön vagy és fáj valami. Oké a sírsz. Oké, ha nem vagy tökéletes.
Na jó messzire ment ez a poszt.


* És most tegyük hozzá, hogy akikről beszélek azok egyszerű európai, amerikai emberek, a többiekről gőzöm sincs, hogy mit élhetnek át, nyilván nekik teljesen más problémáik vannak, mint az, hogy nem tudják hogy most akkor baj-e hogy átlagosak. 

2016. november 3., csütörtök

Meg néha az jut az eszembe, hogy hogy hogyan csinálom, hogy angolul dolgozok.

fogom magam és akkor leírom amit akarok mondani, nem is magyarul.
nagyon érdekes :D

meg persze azt, hogy igazából tényleg mennyire sokkal királyabb lehetnék a munkámban ha anyanyelvi szinten beszélnék angolul. őszintén, de tényleg léptékekkel jobb lehetnék.
nagyon sokszor futok bele olyanokba, amiket azért nem értek meg angolul elmotyogta valaki. vagy nem értem a szavakat.

többek között ezért is akarok majd egyszer haza menni. mert tudom, hogy sokkal jobb is lehetnék a munkámban.

persze lehet hogy egy év múlva már bőven sokkal jobb leszek és észre sem lehet majd venni a különbséget.

akit amúgy érdekel hogy hogyan vagyok: nagyon hullámzóan. mint a tenger.


Ott szoktunk amúgy nyáron néha grillezni (eddig egyszer) meg meló közben fürödni a tengerben (eddig háromszor)

2016. október 17., hétfő

főzés

Meg azon is megint elgondolkodtam, hogy tovább akarom a főzést mélyíteni. Tudom ezen havonta elgondolkodom, de nem tudom próbálok valami érdekes formátumot adni neki, ami nem csak egy gasztroblog.
Mondjuk hogyan kezdjünk neki megtanulni jól főzni, és leírni végig a folyamatot, ahova kiposztolom az elbaszott süteményeimet, meg borzalmas kajákat, rossz tapasztalatokat, meg ugye a jókat is.
Vagy csak simán jó recepteket gyűjtök össze, mert hogy ki vagyok én hogy tanácsokat adjak hogy hogyan kell főzni...

Na majd meglátjuk mit fogok csinálni.
Jövőhéten lesz egy társasjáték est, arra úgyis fogok főzni valamit, és akkor azt majd dokumentálom.

vissza vagyok

Amúgy tudjátok, hogy milyen borzasztó nehéz férfi Mardekáros pólót szállíttatni Máltára, ami még jól is néz ki?
Vagy Harry Potter társasjátékot Európába. Készült egy nagyon jónak tűnű társasjáték, de hát 100 dollár lenne megvenni és ideszállítattni. Várok még, hátha valamikor lemegy mondjuk karácsony elejére olcsóbbra az ára.

Különben meg az van, hogy jobban vagyok. Nem tudom mi történt. Vagy az hogy feldolgoztam, hogy van bajom, és elegem lett belőle, vagy az hogy kaptam egy nagy-nagy projektet melóban, vagy nem tudom, de valami felrázott.

Ettől függetlenül még mindig érzem, hogy van valami bajom fizikailag, gyenge vagyok, keveset tudok rendesen aludni (rossz lepedő, szúnyogok, világító lámpa, visító gyerek), meg is fáztam, tele vagyok pattanással, a szám is kifakadt, a gyomrom se jó (a beleim..). Szóval van itt baj, most megpróbálok odafigyelni, hogy mit eszek, meg mennyit, meg ilyenek (majd egyszer télen, megiszok egy egész pohár tejet és megnézem, hogy mit reagál rá a szervezetem, hátha kiderül hogy nem szereti a testem a tejet).

Meg az is van, hogy szerdán már Lisszabonban leszek. El nem tudom mondani, hogy mennyire örülök neki. 

Ja és csütörtökön úgy jöttem el melóból, hogy volt egy kis vitám (igazából kicsit magamban, de elküldtem egy levelet, amire azt vártam, hogy vita lesz belőle), és pénteken meg megbetegedtem, szóval azt vártam, hogy legalább egy sértődött e-mail fog várni ma reggel. De helyette, csak egy 'óó így már világosabb' választ kaptam, meg főnökömtől egy olyat, hogy "Good answer". Szóval lehet, hogy mégse vagyok olyan béna.

2016. október 10., hétfő

Ha még van olyan aki olvas.
Azt hiszem csak ki kellett aludnom magam. Meg elbeszélgetni, hogy ejj hát már, nem olyan rossz itt.
Szóval megint van kedvem.

2016. október 5., szerda

hát

Különben arra jutottam, hogy lehet hogy depressziós vagyok. Semmi komoly, meg ilyesmi, de ahogy egyre jobban nézem a tüneteimet, egyre jobban hasonlít rá.
Nem érzem magam depressziósnak, nem vagyok boldogtalan.

Egyszerűen csak a következők vannak:
  • Rosszul alszom, sokszor felébredek ebből következően napközben iszonyatosan fáradt vagyok
  • Úgy érzem, hogy rosszul csinálom a munkám, sikertelennek érzem magam  
  • Egyáltalán nem élvezem a munkám, nem borzasztó, sokszor még izgalmas is, egyszerűen csak nem villanyoz fel, nem érdekel, nem élvezem
  • Nagyon sokszor, egyre többször nem élvezem a kajákat, nincs étvágyam se (hál istennek ez még inkább kevesebbszer van)
  • Semmihez sincs kedvem, csak olvasni, aludni, senki ne szóljon hozzám, ne akarjon tőlem semmit
  • Semmi nem villanyoz fel, mindent leszarok
  • A testem valami iszonyat módon fáj (tudom mozogni kéne), olyan mintha minden éjszaka valaki megvert volna, vagy egész éjszaka edzettem volna
  • Egyszerűen érdektelen vagyok szinte minden iránt
Jelenleg egyetlen dolgot élvezek igazán, ha olvashatok.

Emellett meg nyilván továbbra is végtelenül szerelmes vagyok és az olvasáson kívül az egyetlen örömforrásom az hogy milyen jó nekem.

Szóval ez van. De van tervem is:
  • Futni kezdek
  • Odafigyelek az étrendemre
  • Mindent beleadok a melóba
Szóval lehet amúgy, hogy ez tökre nem depresszió, csak sok véletlen dolog összefüggése.

2016. szeptember 13., kedd

Ja és akit érdekelnek a szép, agyonmanipulált képeim (mindegyiken feltoltam maxra a kontrasztot), az itt tudja elérni őket. 

Na azért vannak itt vicces dolgok is.

Két egészen határozott élményem volt most hirtelen.

Az egyik ehhez köthető:
Kimentünk grillezni erre a helyre, ahol megjelent egy csapat tinédzser és elkezdtek bulizni. 

Grilleztünk is, csak elfelejtettünk begyújtó akármit venni. 

Meg egy kis tequila ugye.
És akkor az volt, hogy tequiláztunk, grilleztünk mezítláb a tengerparton és megszólalt a Summer of '69, amiről azt kell tudni, hogy végtelenül felszabadult tudok lenni. És akkor elszaladtam ugrálni a partra a zenére és jött velem L. és kicsit bebaszcsizva ugráltunk a Summer of '69-ra.
Tessék:

A másik pedig ezekhez köthető:
Festa
Szóval aznap ettünk egy étteremben halat, meg utána este az előző napi grillezés maradékából. De szóval azt történt, hogy először egy gyorsétterem egyetlen koszos vécéjében fostam egy elég erőset, aztán azt hittem jobb, de a festa közeléből inkább visszarohantam egy étteremnek hitt, de valójában közösségi helység rokkant vécéjébe kiadni a maradékot. 
A gyorsétteremmel az volt a baj, hogy túl sokan voltak, rányitottam egy pisilő bácsira (valójában szégyellem, de volt mögötte egy ajtó, én semmit nem láttam, csak reméltem, hogy ott egy másik vécé van, szóval megnéztem azt is, de végül csak egy raktárszerű volt), de szerintem amikor kijött, akkor látta a zöld arcomon, hogy nem volt választásom. 
A közösségi helységnél meg az volt a baj, hogy ugyan egyre többen néznek máltainak, de rokkant falusi máltainak még fosásra kész zöld fejjel sem nézek ki. Mindegy inkább álltam ott a sorban, mint, hogy összefossam magam. Szóval valami elrontotta a gyomrom. 
De amúgy ez még egy egészen vicces dolog a festáról. Ez a vége volt. 
Amúgy a templom négyszázadik évfordulóját ünnepelték. 
Bazinagy adag tüzijáték

Kary Perry: Fireworks



2016. szeptember 9., péntek

Kiskert, kártyázás, fűszerek

Egyébként meg az a helyzet, hogy még mindig elég király itt nekem.

Tegnap csináltam fűszerkertecskét.
Az a helyzet, hogy gőzöm sincs, hogy mit csinálok. Már jó párszor ültettem át növényeket, mindig nagyon óvatos vagyok, de mindig megsínylik az átültetést.
Egy kis bazsalikomunk volt már, ott 10 tőből 5 megpusztult, amik túl gyengék voltak és túl közel egymáshoz. Most megint vettünk, két bokban volt a bazsalikom, azt gyanítom, hogy összesen két tő fog megmaradni. De majd meglátjuk. A hagyma szerintem biztos hogy ki fog rohadni. Nekem eddig mindig kirohadt. Bár nem volt erkélyem, ahova kitehettem volna. Meg átültetni se ültettem még át hagymát soha.


A rozmaring szerintem teljesen jól ellesz. Csak félek, hogy nem jó földet használtam. Túl sok tápanyag lesz benne. De majd keveset locsolom. Állítólag keveset kell locsolni. 


Meg szórtam földre egy kis rukkola magot, meg arra egy kis földet. Hátha kinő. Jó lenne, ha lenne rukkolám állandóan.

Aztán tegnap este meg elmentünk egy bárba kártyázni a lányokkal meg L-lel. És nagyon jó volt. Örülök. Az egyik lány, Tina egy nyers, hangos lány, aki imádja a Doctor Whot és a Supernaturalt. A másik lány meg egy csendes, végtelenül ártatlan lány, Steff.
Úgyhogy tök jó volt. Meg az is, hogy L. is ott volt. Ez volt az első olyan esténk, amikor már itteni ismerősökkel voltunk valahol együtt. 

2016. augusztus 30., kedd

Meg tegnap arra jöttem rá, hogy az "ügyfeleim"* ugyanolyan rosszak, mint otthon, csak még rosszabbak, mert görcsösen ragaszkodnak hozzá, hogy az ő projektjük a legfontosabb és legyen kész határidőre. Ugyankkor infot azt már nem adnak, nem gondolják végig, álmodoznak. Viszont követelőzőbben.
Meg ugye az egészben az is rossz, hogy nem tudom mit mondhatok el, mit nem. Mennyire lehetek elutasító mennyire nem.
Ez is tökre kimerítő, teljesen bizonytalan vagyok mindenben.

Ma jutott el az agyamig, hogy itt bizony nem pár hónapot fogunk élni. Hanem minimum két évet. Amúgy meg az van, hogy ha karrier szempontjából nézem azért nem lesz ez nekem rossz, várhatóan egy év múlva vagy kicsivel utána már Projekt Manager leszek, ami nem tudom mit fog takarni, tekintve, hogy nem nagyon van ilyen most a cégben, de hát ha azt nézzük majd, hogy amikor hazamegyünk akkor milyen tapasztalatom lesz, elég könnyű lesz majd melót találni. Remélem.

Addig is nehogy azt gondoljátok, hogy amúgy szar itt máltán, ahol a vasárnap abból áll, hogy lemegyünk a partra a kocsinkkal, aztán hazajövünk, mert meguntuk. Szóval nem olyan rossz itt, csak hogy írjam le a dolgot.

Otthon mindig voltak fix pontok az életemben, most nem a barátokra meg lakásra meg családra kell gondolni. Hanem tudtam, hogy legkésőbb a kisboltban tudok valami olyan reggelit venni, ami jó lesz. Vagy tudtam, hogyha kell egy ilyen meg olyan ruha, akkor hova kell bemennem, hogy gyorsan végezzek. Vagy tudtam, hogyha gyorsan haza akarok jutni, merre kell mennem. Tudjátok, mint amikor egy ismert konyhában mozogsz és tudod hova kell nyúlni, hogy elővedd az a fakanalat, amit szeretsz.
Itt most nekem minden olyan, mint egy atom körül mozgó elektronok. Folyton zizeg minden, nem tudok behatárolni egyetlen állandó pontot sem. Változnak, nem értem őket, amit értek nem tetszik, nincs meg az az otthoni magabiztosság. Frusztráló az egész na.

De gondolom, ez az idővel majd változik. 

*Valójában nem ügyfelek, hanem a cégen belüli projekt tulajdonosok.

2016. augusztus 29., hétfő

meeh

Amúgy a meló mostanában egyre húzósabb, ami jó valójában. A nehézséget az adja, hogy tényleg kurvasok apróbb projekt van egyszerre, és mindet észben tartani, mindet követni. Eléggé erős.
Legutoljára akkor használtam az agyamat ennyire, amikor egyszerre írtam a szakdolgozatom és dolgoztam 32 órában. Két hétig tartott ez.
Én tényleg nagyon igyekszem. De azzal együtt, hogy megpróbálom megjegyezni, hogy mi van otthon (a hűtőben), hogy amikor vásárolok(vásárolunk), akkor tudjam, hogy mit nem kell venni, azon át, hogy minden nap legalább fel kéne sepregetni, mert a nyitott erkély ajtón keresztül annyi por és homok jön be, mintha minden nap a homokos partról jönnénk haza nem kirázott törülközővel.. Baromi fárasztó.
És valahol közben meg nincs időm magamra. Talán ez a bajom.
Valami bajom amúgy van, csak még nem jöttem rá, hogy mi. Nyilván hiányzik otthon minden. Plána amikor anyáékkal skypolok. És tudom, hogy amikor Pesten laktam, akkor sem voltam otthon többet. Szóval ez csak ilyen kamurinyálás. De valójában az, amikor Apa közli a kérdésemre, hogy akkor mikor jöttök az a válasz, hogy majd meglátjuk.
Az hogy a saját apám nem fog meglátogatni kurva szar.
Az már másik kérdés, hogy a barátaim közül talán jönnek majd. Ketten tudom hogy jönnek.
De azon felül talán még négyen.

Mindig tudtam, hogy nem vagyok túl jó barátozódásban. De nekem fura, hogy egy kurvajó helyre el lehetne jönni, aztán mégse jön össze, mert nem tudom. Iskola van?

Mindegy is. Kicsit csalódott vagyok. Pedig hívtam embereket. Meg nyilván azt is tudom, hogy a "pajtások" azok pajtások, és amint nem tartod velük a kapcsolatot, nem próbálkozol elmúlik. Meg hogy ez az élet része is amúgy, hogy ahogy szorosodnak a párkapcsolatok, úgy lassulnak be a barátságok.
Vagy nem tudom.
Mindig tudtam hogy szar barát vagyok.


Szóval kicsit hiányzom magamnak, meg hiányoznak a barátaim, a családom, Budapest, meg kurva fáradt vagyok.
Meg a kurva szúnyogok.


Amúgy nagyon nagyon kimerítő dolog ez a másik városban/országban élés. Nekem a vásárlással van a legnagyobb bajom még mindig. Egyetlen ruhadarabot sem próbáltam fel. Itt valahogy mindegyik boltban olyan érzésem van mint otthon az Andrásin. Be se merek menni, biztos kurvadrága.
Komolyan stresszelek azon, hogy majd vennem kell ruhákat őszre. Márpedig vennem kell. Így is tiszta gáz, hogy egy hónapja ugyanabban a farmerban járok, mert ez az amiben nem pusztulok meg kint és nem fagyok meg bent.

2016. augusztus 22., hétfő

Igazából meg kéne tanulnom, hogy néha az esti Andi nem véletlenül állítja be az ébresztőt fél nyolcra. Csak azt akarja, hogy tudjak reggelizni, és nem is akar valójában kibaszni velem.

2016. augusztus 18., csütörtök

hogy vagyunk, hogy vagyunk?

Még éppen tart az ebédszünetem, amit most nem fogok megrövidíteni, mert kell a kis pihenés az agyamnak.

Kezdem magam egyre jobban érezni itt Máltán. Különben mostmár a melóm is kezd jó lenni. Persze dokumentálok, de valahogy arra jutottam, hogy hasznos lesz ez, amit csinálok. És használom az agyam. Amitől hullafáradt vagyok mire hazaérek.
Folyamatosan fáradt vagyok valójában. Este csak bezuhanok az ágyba (miután főztem 4 órát), meg elpakoltam.
De még nagyon nincsen kialakítva az életritmusom. Folyamatosan azt érzem a lakásban, hogy takarítani kéne (nem vagyok hozzászokva, hogy van fény, meg fehérek a felüleltek és minden, minden meglátszik rajtuk. Naponta kéne sepregetni a behordott por miatt (amúgy naponta kell sepregetni? én nem értek ehhez).
Ha elmegyek vásárolni kaját, akkor nyolcig tart amíg hazaérek. Utána már iszonyatosan fáradt vagyok.
Pedig rengeteg mindent szeretnék csinálni.
Írni, most az jött rám, hogy megint szeretnék írni. És ihletem is van. Még meg kell találnom a tökéletes pontot erre a lakásban, és vennem kell pár füzetet a jegyzeteimnek, de évekig meg voltam akadva az angyalos történettel, de most egyszercsak látom a következő lépést. Nagyon izgatott vagyok. Tényleg nagyon.

Meg festeni is szeretnék. Meg barátokat is szeretnék szerezni. Nem mintha nem érezném úgy, hogy L. tökéletesen elég, de talán kéne, hogy legyenek pajtijaink.
Van is amúgy egy lány, aki nagyon szimpi. Úgyhogy van remény.

Különben nem tudom meséltem-e már a lányról, aki velem dolgozik és undok? Szerintem igen. Na most segítettem neki egy csomó mindenben a Budapesti céges csapatépítésünk miatt, és azóta sokszor kéri a segítségem másban is, meg közvetlenebb, meg ilyenek. Szóval ennek örülök, ő tűnt a legnehezebb falatnak a munkatársak közül.
A brit munkatársamat tegnap értettem! Ma még nem beszélt hozzám, de szerintem némán megegyeztünk, hogy nem beszélünk egymáshoz.



2016. augusztus 4., csütörtök

Különben nagyon szeretem a blogom címét. Nem a shiny ponyt meg a dancing with the dinosaurt, hanem a valaholelveszve-t.
És nem azért mert állandóan elveszve vagyok. Sőt. Igazából egészen komplex ez a név, ha jobban belegondolok. Sose gondoltam még bele jobban. Mert valójában valahol elveszve sem rossz dolog lenni. Csak úgy elindulni és elcsámborogni a világban és elveszni és élvezni a pillanatot. De olyan is van nyilván, hogy ugyan életem az életem, de hát valahogyan valahol mégiscsak el vagyok veszve. Meg olyan is van, hogy belekerülök egy kapcsolatba, amiben valahogy elveszek.
És ez így jó.

Itt Máltán szépen minden a helyére kerül, van már bankkártyám, van albérletünk, ami jó, vagy internetünk az albérletben, ami jó, tegnap vett L. kocsit. Hamarosan lesz helyi lakcím kártyám is. Van munkahelyem is, ami jól fizet.

Meg van a munkahelyem. Ahol semmit nem kell jelenleg csinálnom. A hét elején át kellett nézni az elmúlt három év nem felcímkézett feladatait a rendszerben és felcímkézni. Ez ötszáz számomra szinte értelmezhetetlen feladatot jelentett. Aztán meg dokumentumokat is kell gyártanom. Olyan projektekről, amikről még csak a nevét lehet tudni.

Ha főzéssel próbálom elmagyarázni, akkor körülbelül a következőket kell csinálnom.
Hét elején át kellett néznem régi ételmaradékokat, és fel kellett őket címkéznem, hogy melyik ételhez akartunk használni vajon, vagy csak ételmaradék, vagy csak biztonsági tartalok volt. 
Aztán csinálnom kellett egy olyan dokumentumot, amire majd ráíthatjuk a receptet egy olyan ételnek, amiről csak a nevét tudjuk. De a főzést amúgy már félig elkezdték: a pörökölt alap kész van, a hagymát beletették már, persze azt már nem tudom felcímkézni, de amúgy később majd kell róla egy felvételt leadnom, hogy hogyan készült.
 Aztán fel kellett állítanom a főzőpult körül a kamerákat, hogy később tudjak róla jelentést készíteni videó formában. De még nem tudjuk mi lesz pontosan a recept, én még soha nem főztem ilyet, a nevét már hallottam, meg egyszer olvastam egy hasonló ételről egy könyvben. 
De elő kellene készítenem a tárolókat az alapanyagokhoz. Persze az ételt nem én főzöm, nem tudjuk mikorra kell elkészülnie és hány vendég érkezik. Azt mondta a főnököm a hét elején, hogy beszéljünk majd a szakáccsal, ő tud részleteket. De ő most szabin van.

Szóval most van egy papírom (hál istennek elektronikus, szóval bármikor bővíthetem), ahova majd a recept megy, amivel én majd annyit fogok csinálni, hogy kipipálom, ha az egyik alapanyag készen van, vagy egyik lépés elkészült. A főzés több órán keresztül fog tartani, nekem majd óránként jelentést kell készítenem, de csak a kamerákon keresztül egy külön szobában nézem a főzést, kóstolni nem kóstolhatok. Néha kijön majd a szakács és kérdezhetek tőle.

Pont olyan izgalmas amit csinálok, mint amilyennek hangzik.

Jah azt kihagytam, hogy több szakács is van, és van amelyiktől ha néha kérdezek, akkor értetlenkedik, de aztán a főnököm meg neki ellentmondó dolgokat mond, amiből azért egy, oh, thanks Andrea, you’re right jól esne.
Most értékelem csak, hogy mennyire jó dolgom volt az előző melóban. Hiányzik azét sokszor.
Egy dokumentáló csicska vagyok. Valahol elveszve.

De amúgy nagyon nem panaszkodok még most sem, mert tanulok angolul kommunikálni, tanulok a módszertanról, tanulok angolul a szakmáról. Meg hát bánhatnának velem sokkal rosszabbul. De nem hiszem, hogy ez lesz az álommunkám. És különben is, amikor az hangzik el egy meetingen, hogy na de ez a megoldás nem jó, mert az a célunk, hogy a játékos minél hamarabb elköltse a pénzét, akkor meghal belül egy kis Andi. Most szépen bezártam hátra és etetem mindennel, hogy jobban érezze magát. Igyekszem legalább valami önkéntes munkát találni neki. Most Harry Pottert tudok adni neki. Töménytelen mennyiségben.

Meg csokit.

2016. július 14., csütörtök

Vegyesen vagyok

Meg az van, hogy egy kicsit elárasztott a költözés utáni depresszió.
Mert amúgy szeretem Máltát, hogy a viharba tudná nem szeretni Máltát valaki. Nincs bajom a meleggel, nincs bajom a tömegközlekedéssel. Ez egy király élhető hely.

Csak hiányzik Budapest, hiányzik a megszokott minden, a boltok, az utcák, tudom hogy mikor kell hova menni hogy gyorsan végezzek. Hiányoznak a barátaim. És nem is úgy hogy úristen meghalok ha nem találkozom velük.
De nekem annyira király életem volt otthon.
És itt is király életem van.
És nem is értem, hogy mi bajom amúgy.

Még mindig úgy érzem, hogy az otthon ott van.

Pedig cukik itt is az emberek. Sőt szerintem sokkal jobb arcok mit otthon. Csak a hülye turisták. De azok meg otthon is voltak.

Most még inkább az "I don't wanna go" résznél tartok a Doctor Whonál, mint a 11. kalandjainál.

Tökre váltakozik bennem az egész. Pl. amikor kint ülök a tengerparton és nézem a történelmi fővárost az öböl másik oldalon, a hátam mögül szól valami karibi zeneféle, felettem meg a pálmafa adja az árnyékot. Nem olyan rossz.




Meg az sem, hogy a boltban ami alattam van lehet mindenféle friss zöldfűszert venni kis dobozban.
Azok ott zöldfűszerek. Imádom. 

Meg az se rossz, hogy a halpiacon lehet friss tengeri halat venni. Ami isteni.
Meg vannak tengerpartjank. Érted 20 percet kell menni busszal, hogy egy ilyen partra jussak. 






Na az van, hogy elkezdtem ugye dolgozni.
Igazából ezen a héten a főnök szabin van, mi pedig már tegnap befejeztük a hétre kiosztott melót. Szóval most ülök bent az irodában és öö a casino játékaival játszok. Amik teljes baromságok, de tényleg.
Ki a franc ül le a gép elé egy gombot nyomkodni és reménykedik, hogy na most majd jó sorrendben pörögnek ki a figurák, kockák, akármik. Áh nem sikerült, na majd most. Áh, nem.
Nem értem.
A pókert még igen. Meg nem tudom ahol mondjuk egy kicsit a játékoson múlik, hogy nyer vagy sem. De így.
Totális baromság.
Amúgy is úgy érzem, hogy eladtam a lelkem az ördögnek. Egy casinonak dolgozok. Fúj.
Szóval még szokom magam.
Meg kicsit félek, hogy dokumentáló csicska leszek. Ami ahhoz, képest, hogy tudom mit tudok csinálni, meg miket csináltam az elmúlt egy évben eléggé visszalépés. De hosszútávban gondolkodok, és most legalább gyakorlom az angolt, beleszokok az agilis módszertanba.
Meg jól is fizetnek. Szóval nem panaszkodok. 

2016. július 1., péntek

Az előbb fejeltem le az erkélyajtót. Azt hittem nyitva van.
Zárva volt. 

2016. június 30., csütörtök

Shiny pony és a paradicsomok

Na amúgy meg az van, hogy megkaptam a melót.
Azt amire másodikként mentem el.
Igazából, ha jól értettem, amit a sorok között mondtak, nagyon nagyon örültek nekem, mint majom a farkának.
A fizum is olyan lesz, amire nem is gondoltam volna, hogy megkapom. Inkább az alsó határon gondoltam, hogy találok melót, de nem, ha maradok egy évig, akkor annyit fogok keresni, mint L. Ami nekem szinte felfoghatatlan mennyiségű pénz.

Amúgy éppen mostanra kezdtem el nagyon érezni, hogy ejj hát mégiscsak otthon maradt minden és mindenki. Nem mondom, hogy kétségbe vagyok esve, de igazából, na. Szóval fura ez. Főleg hogy amíg nem kezdek el dolgozni az egyetlen ember, akivel beszélek az L. Kicsit remete vagyok most, és nem aggódok, szerintem melóban fogok találni majd egy csomó embert. A HR-es interjún pl. a HR-es csajjal csak a paradicsomokról 10 percet beszélgettem.

A paradicsomokról.
Igen. Shiny pony és a paradicsomok.*

Hétfőn kezdek dolgozni, addig csak remeteként meghúzom magam a lakásban. Mert odakint nagyon meleg van. Amúgy nem teljesen értem magam, hogy miért nem fedezem fel a várost(okat). Igazából tényleg nagyon meleg van, és nem adja, hogy folyton törölgetnem kell a bajuszomat. Értitek. Eddig soha semmi bajom nem volt a kis pihékkel a szám felett. Most meg izzad mint valami hónaalj. Meg valamiért ott hamarabb barnulok/sőtétett a bőröm/sok a szeplőm, de olyan közepes távolságról ha nem koncentrálsz, mintha bajszom lenne. Szóval van egy izzadó bajszom. Most ki kéne gyantáztatnom?

*Ha valaha lesz egy zenekarom, akkor ez lesz a neve.

2016. június 16., csütörtök

Melóka 3.

Na ma elmentem az egyik céghez interjúra.
Szerintem jól sikerült, annyira, hogy ha nem kellene végigmenni a felvételi procedúrán, akkor már holnap kezdhetnék.
Most még meg kell csinálnom egy feladatot nekik holnap, amit aztán átbeszélünk, de én úgy láttam, hogy nagyon jól sikerült.

Meg az is jó volt, hogy az állásközvetítős csaj előtte segített, meg átbeszéltünk egy csomó mindent, hogy miket érdemes kiemelnek, válaszolnom.

Szóval szerintem lesz egy állásajánlatom.

Most elégedett vagyok. 

2016. június 14., kedd

Melóka 2.

Szóval tegnap meg bementem egy állásközvetítős céghez, ahol kikérdeztek, kb. 20 perc alatt. Igazából én látványos javulást érzékeltem az angolomban a múlt heti interjúhoz képest.
Még ki sem értem az épületből már küldött egy munkát, hogy oda tovább küldeni a CV-met.
Meg volt egy másik közvetítő cég, aki meg szólt, hogy van egy cég, aki szeretne velem találkozni. Posztot nem írt.

Ettől függetlenül nagyon szeretném megkapni a legelső melót. Nagyon.

Amúgy ha Máltán azt látod, hogy valahova oda lehet érni 20 perc alatt gyalog. Az valójában igaz. Csak kihagyja a google, hogy közben van legalább egy, de inkább két gecinagy emelkedő. Szóval interjúra sétálni relaxáló, de azért hagyni kell magamnak időt az épület előtt az árnyékban, hogy kiszellőztessem a hónaljamat. De ezt végülis lassan megtanulom.

Szeretném megkapni a legelső melót. 

Lakást találtunk.

Na hát az történt, hogy tegnap sűrű napom volt. Gyakorlatilag első pillanattól kezdve rohangáltam.
Ugye hétvégén befostunk, hogy valószínűleg nincs olyan lakás olyan áron, amilyet szeretnénk.
Terasz, egy vagy két szoba, szép konyha, világos nincs olyan rohadt messze. Én igazság szerint hajlandó lettem volna kompromisszumra, mert hát minek terasz, ha amúgy 10 percre van a tengerpart, ahol lehet grillezni, napozni, amit akarsz, csak dolgozni nem, de arra meg ott a balcony. Vagy elég az egy szoba, vagy lehet kicsit messzebb. Főleg mivel gőzöm nincs, hogy a központ melyik részén fogok dolgozni én a legnagyobb valószínűséggel buszozni fogok. Szóval akkor már nem mindegy? L. nem teljesen így látta a dolgot, de aztán egy idő után belátta, hogy nem nyár elején fogunk találni tökéletes lakást.
Úgy voltunk vele, hogy akkor legyen kevésbé tökéletes, aztán később maximum majd váltunk.
Néztem egyet, ami egészen jó volt, áron belül, de éppen egy építkezést kezdtek meg mellette, ami eltántorított tőle. Mert ezek az építkezést reggel 7-kor kezdik. És oké, hogy munkaidőben, de nem tudom, ez nem volt túl biztató.
Aztán megnéztünk egy sötét, penészes lyukat. Arról nem is beszélnék.
Aztán meg egyszer csak jött egy lehetőség, hogy egy gecijó, emeleti lakást meg tudunk nézni, igaz kicsit drágábban, de van két fürdő, két szoba, egy geciisteni konyha, két erkély, jó helyen. Megnéztük. Odamentünk. Kivettük.
Na azóta folyamatosan kérdőjelezem magam. Biztos, hogy kellett ennyit fizetnünk egy lakásért. L-nek majdnem a fizetése felét elviszi. De még így is másfélszer annyi pénz marad, mint egy itteni gyengébb fizetés. Ha még én is találok melót, akkor aztán tényleg nagyon jól ki fogunk jönni a pénzünkből. De akkor is. Nem tudom még megszokni a gondolatot, hogy mennyi pénzünk van/lesz.
Tudjátok ilyen túl szép, hogy igaz legyen. Valamit biztos félrekalkuláltam a fejemben. Nem is lehet ennyi pénzből megélni, úgy ahogy akarunk. Jobb lett volna egy olcsóbb lakás.
Szóval folyamatosan ezen aggodalmaskodom.
Viszont itt a lakás:
Ez itt a kanepé, a háttérben az ablaknál egy kis erkély van. Egy szék kifér .
A nappali a másik oldalról. A kanapén szerintem elfér egy ember, ha aludni akarna. A csillogó vázák kicsit zavaróak, de majd eldugom őket egy szekrénybe és a helyükre színeket teszek.
Ez a hálószoba. Ennek nincs erkélye. Gáz mi? Cserébe látjátok ott azt a hatalmas szekrényt? Mondjuk azon csak később gondolkodtam el, hogy ööö najó, de azt hogyan nyitjuk ki? De igazából, kit érdekel, a másik szobában is van szekrény.

És akkor a konyha. Amúgy majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy ez győzött meg minket. A konyhasziget. Meg a mérete. Meg oda lehet ülni. Most már tényleg csak barátok kellenek, akiknek tudunk főzni. 

Ez meg a fürdő. Káddal. Négy éve nem fürödtem kádban. 


Szóval. Na. Értitek. 


2016. június 10., péntek

Instagram

Az van, hogy vissza kellett adnom a telefonomat a cégnek, amikor eljöttem, úgyhogy most L. kiszuperált, törött képernyős telefonját használom Máltai telefonként. Addig nem akartam tízezreket költeni telefonra, amíg nem tudom, hogy van egy fasza állásom. Szóval használom a törött képernyőt.
Aminek néhány funkciója nem használható a törött képernyőnél, csak ha elforgatom a telefont, na akkor már tudom a pontokat, hogy hogyan lehet elérni amit akarok.
Na az instagram nem forgatható. És pont ott van a törés, ahol a posztolás gomb lenne.

És mivel nem akarom a facebook ismerőseimet baszogatni a sok képpel, itt terveztem kiélni a fotózós hajalmaimat a sok lájkal meg minden. A lájk jó, főleg ha az embernek nincs se munkája, se végleges lakása, és lehet hogy pár hónapig a csávója tartja el. A lájk jó.

Szóval most szenvedek, mert nem tudok szép képeket posztolni jó sok lájkért cserébe.
Szánalmas vagyok.

Meló 1.

Na megvolt az első állásinterjúm is.
Igazából szerintem nem ment rosszul. Az alapján amit láttam nagyon nagyon szeretnék bekerülni a céghez. Csak remélem, hogy nem sokan jelentkeztek és a néha nehézkes angolom nem tántorította el őket attól, hogy behívjanak második körre.
Kis cég, Máltai, 15-25 alkalmazottal, de ahogy néztem igényes honlapokat csinálnak, szóval jó lenne ott dolgozni, tanulni tőlük. És nekem teljesen jó lenne, hogy nem multinál helyezkedem el.
Viszont szinte alig izgultam, bementem köszöntem, beszéltem, néha hülyéskedtem is azt hiszem. A végén szóba jött, hogy keresek-e máshol, mondtam hogy igen, de ez volt az első, szóval kicsit izgultam, akkor mondta, hogy ne aggódjak teljesen jó volt az interjú. A munkakör amúgy tökéletes másolata annak, amit eddig csináltam.

A falon ki volt írva: hogy get shit done.


2016. június 5., vasárnap

Ma indulok

Na ezt elfelejtettem ki is posztolni.
Íme.

Nehéz pár héten vagyok túl.
A héten még volt rá példa, hogy rámjött a pánikolás. Hogy úristen, mivan ha teljesen rossz döntést hoztam, úristen mivan ha nem találok munkát, ha ezzel most visszadobtam magam éveket a munkaerőpiacon, úristen mivan ha mégsem fogunk jól kijönni, ha együtt lakunk. Aztán szépen leszálltam a villamosról és mentem tovább. Mostmár nincs visszaút. Mostmár megyek és kész. És ott majd megoldom.

 A lakás kiadás megoldódott. Ezzel már nyugodtabb vagyok.
Munkám még mindig nincs. Majd lesz.
Szeretjük egymást.

Arra jutottam, hogy nem vagyok a hosszú búcsúzkodások híve. Viszont azt vettem észre, hogy a fontos embereknek úgy köszönök el, hogy vigyázzatok magatokra. És ezt nagyon nagyon komolyan gondolom. Amikor először úgy igazán elsírtam magam otthon, akkor is annyi volt a bajom, hogy most akkor mostantól az lesz hogy hazaugrom pár napra, és ennyi lesz a családom. Aztán persze arra jutottam, hogy dehát amúgy is ennyit szoktam csinálni. Csak vigyázzanak magukra nagyon, mert amikor, ha egyszer hazajövök, akkor azt akarom, hogy itt legyenek.

Tegnap pedig elbúcsúztam a várostól is. K-val üldögéltünk a teraszán, amiről ráláttam a Parlamentre, Bazilikára, gellérthegyre mindenre, és iszogattuk a bort. Aztán amikor elindultam haza, akkor képtelen voltam felszállni a villamosra, így a Mechvárt ligettől elgyalogoltam a Lánchíd pesti hídfőéig. Esett kicsit, de ki nem szarta le. Megálltam megnézni a parlamentet, az erzsébet hidat, a várt. Ez az én szeretett városom. Szeretnék visszajönni majd. És az a két óra az enyém és a városomé volt. És ezt megérdemeltem. És közben azon is gondolkodtam, hogy rendben leszek. Mert én mindig rendben leszek. Akármi történik.

Málta, most te meg én jövünk. 

2016. május 12., csütörtök

Egy ideje fogalmazódik bennem a következő gondolat.
Teljesen oké, hogy az embernek vannak érzelmei.
Teljesen oké, hogy engem érzelmek kötnek a projektjeimhez, a melómhoz, a sütőmhöz, a padlómhoz.

Ez annak kapcsán jutott eszembe, hogy milyen gáz lesz, ha elsírom magam az utolsó munkanapomon, vagy amikor felmondok (ez nem történt meg). De miért ne tehetném. Kinek lesz attól rosszabb, ha meglátszik rajtam, hogy mennyit jelentett ez a meló, vagy mennyire fog hiányozni az egész. Kevesebbnek látszom majd? Változtat negatív irányba bármit? Nem. És ha visszafogom magam, miért lesz nekem jobb? Semmivel.

Szerintem ez nálam mindig így volt, nyilván nem tudatosan, és visszafogottan. De ezért vallhattam annyiszor szerelmet a vállfafiúnak. Vesztettem vele? Persze, megijedt és elhúzott a picsába és soha nem lett belőle semmit. Baj ez? Már nem. Mi lett volna, ha nem teszek meg mindent? Ma is azon gondolkodnék, hogy de még ha ezt és azt mondtam volna. Nem mondtam eléggé. De nincs bennem ilyen. El tudtam engedni. És ő mit gondol? Nem tudom. Minden lehetőséggel tisztában volt.

És teljesen oké, ha sírok, ha valami bánt. Ha valami fáj. Mert azzal kimondom, tudatosodik bennem. És esetleg tudok rajta változtatni. Vagy csak tudok róla. És ez már nagyon sokat segít.

Tegnap voltam Hans Zimmer koncerten. Életem legjobban elköltött forintjai voltak. Olyan szinten belém mászott az egész, szerintem ilyen lehet ha be vagyok drogozva. Utána úgy éreztem magam, mint aki részeg. Vagy háromszor-négyszer sírtam. És? Nem azért mert eszembe jutott, hogy a filmben mi történt. Hanem mert az a zene elérte, hogy lássam a zenét. Fura ezt kimondani, de láttam, ahogy növekszik, ahogy elhalkul, ahogy belép egy új hangszer egy új színnel és formával. És sírtam. Mert belém költözött. És mert kinyíltam, és most sok minden miatt szeretnék sírni, nyilván, hát a szüleim, a barátaim, a munkám az otthonom, a szüleim. És ez igazából leírhatatlanul csodálatos volt.
De ehhez lehet, hogy az kellett, hogy tudjam, hogy oké, ha az embernek vannak érzelmei.

2016. május 9., hétfő

első interjúm

Amúgy csütörtökön megvolt az első interjúm is az állásközvetítős céggel.
Egy nappal később a következőket tudtam erről elmondani:
  • Az angolom lehetett volna szakmaibb is
  • Elhagyta a számat az a kifejezés, hogy shiny pony
  • Továbbküldték két állásra az önéletrajzomat, és mind a kettő elég jól hangzik
  • Shiny pony bazdmeg
  • Meg kell tanulnom nem pánikolni

2016. május 4., szerda

Hogy miért hagyom el az országot?

Aki olvas egy ideje tudja, hogy mennyire zsigeri bajom van az egész állami mindennel itthon.
Őszintén gyűlölöm az egészet, ahogy van. Nem tudnak nekem olyan érvet mondani, érvrendszert felsorakoztatni, ami mentén elfogadhatónak tartom az elmúlt hat évet.
Én ugyan nem voltam politikailag tudatos előttük, szóval nem tudom, hogy a korábbi érában mi történt, nem is szeretem azokat az érveket hallani, de hogy az elmúltnyolcév.
Szóval én dühös vagyok, mérges, frusztrált ettől az egésztől ami az országban történik, és amiért úgy látom, hogy az emberek nagyrészének nem élhető Magyarország.

Ettől függetlenül nekem még az. Én számomra minőségi életet élek, és a körülöttem levők nagyrésze is. Megtehetem, hogy magánorvoshoz járjak, hogy ha unatkozom elmenjek vásárolni, hogy olyan alapanyagokat vegyek, amik drágák ugyan, de jó minőségűek. Vannak barátaim, akik előtt van jövő, van előttem jövő.

Így azt semmiképpen nem mondhatom, hogy azért megyek el, mert nem tudok megélni, nem tudok félrerakni, nem látok jövőt magamnak.
Azt már mondhatnám, hogy azért megyek el, mert nem tudok ilyen társadalomban élni, ilyen emberek irányítása alatt, nem akarom a gyerekemet ebbe az iskolarendszerre rábízni.
De ez nem lenne igaz.

Az egésznek semmi köze a napi politikához, mint ahogy annak sem lesz semmi köze, hogyha hazajövök egyszer. (Ha nem jövök haza, akkor annak lehet, hogy már lesz.

Én menni akarok. Látni, tanulni. Megtapasztalni más kultúrát, találkozni más emberekkel. Meleg helyen élni. Én felfedezni megyek, megélni megyek, új dolgokkal találkozni megyek.
És nem azért mert menekülök.

És talán ezért nekem most meglepően nehéz az egész. Jó életem van.

2016. május 3., kedd

Ma volt egy olyan élményem, hogy kicsit összezavarodtam.
Valami StarWarsos facebook videó kommentjei között olvasgattam és egyszercsak szembejött az érzés, hogy baszki én angolul olvasok. Nem úgy, hogy na akkor ez angol álljunk neki, hanem így minden probléma nélkül, fel sem tűnt.
És akkor kicsit tudatosabban néztem a dolgot, hogy le se fordítom a fejemben azt, amit olvasok. Semmi. Mintha magyarul olvasnék.

Tudom, tudom, ez a normális, meg így jó, de azért nekem ez akkor is furcsa, tekintve, hogy utoljára angolt gimiben tanultam, azóta sorozatok a tanáraim. És jéé, hát én is meg tudtam tanulni.
Meg hogy ez mekkora királyság, hogy így a tudok a világgal kommunikálni.