Akár még fel is készülhettem volna a vizsgámra. Még talán lenne is esélyem. Átmenni.
Ha nem csesztem volna el a szünetemet a bűntudatommal amiért nem tanulok. fuck yeah...
Lassan itt az ideje az évértékelésemnek, amit biztos hogy nem ide fogok leírni.
A terveimet viszont majd szépen kigyűjtöm oldalra, mindenki láthatja majd milyen jól .. nem csinálom meg őket.

Ma találtam egy csomót az egyik hajszálamon. Több órán át csináltam egy sütit, amit kb két óra alatt elkészítek. Csináltam egy adventi koszorút.
Hosszú idő óta most van a legjobb kedvem. Holnap a fa alatt nekiállok majd tanulni a vizsgámra, amin úgy el fogok seggelni mint annak a rendje. Olyan keményen fogok tanulni, mint a töri érettségimre.

Talán majd egyszer ha egy kis izé nő a hasamban, akkor megint lesz igazi karácsony hangulatom. Addig finom kaját és pihenést jelent. Vagy néha még azt sem.

Picsogás off.
Ma forraltborozunk meló után. Aztán megyek lkl fórumra. Hogy éljek megint. És ha az estém megint véletlenül szabadnak bizonyulna, akkor elmegyek és veszek magamnak egy olyan ruhát, amiben még én is magamra másznék.
Tegnap pedig megkaptam végre a kedves ELMŰ számláját. Ami kicsit félbőgve ért, de egyből jobb kedvem lett tőle, mert ahhoz képes hogy nem fizettem nekik semmit fél évig döbbenetesen keveset kértek.
Lehet januárban csináltatok egy galériát. Talán még a pénzemből is kijövök. Ha nem januárban, akkor is elindítom felmérést kérek, hogy ugyanmár mondjanak nekem egy árat. Bár ha lesz gelériám, akkor meg majd egy szivacs kell. De legalább ha majd odajutok május körül, akkor gondolkodhatok majd kisebb, csinosabb kanapéban.
És a szünetben megtervezem a függönyöket, meg szerintem az ajtót a konyhába. Amit akár még januárban el is intézhetek.
Jó lesz ez majd egyszer.

Meghazudtolom saját magam minden alkalommal. Amint kilépek melóból elönt minden, ami a fejem felett tornyosul. Itt legalább még magam vagyok, értékesnek érzem magam.
Amint egyedül vagyok eluralkodik rajtam minden. Egy értéktelen senkinek érzem magam, egy zavarodott rettegő lánynak. Nem találom magamban az erőt, amitől kedvem lenne tovább menni. És csak távolról figyelem saját magam, ahogy szépen lassan tönkremegyek, és semmit nem tudok tenni ellene.
Minden önbizalmam eltűnt. Minden, amit valaha értékeltem magamban, már nem találom vonzónak. Belenézek a tükörbe és olyan arc és test köszön vissza, ami nem tetszik, sőt egyenesen visszatetsző. Nem érzem magam sem társalgára alkalmasnak, sem értékesnek. Az énképem a béka segge alatt van. Nem látom, hogy izgalmas beszélgetőtárs lennék, magamat ismétlem évek óta. Semmi sztorit nem tudok megosztani, amit ne mondtam volna már el és nem történik velem semmi, amit mesélni lehetne. Vagy mosolyt csalna az arcára. Szürke egérnek érzem magam. Azt sem érzem menőnek, amit csinálok. A munkát is csak egy szükséges rossznak érzem, azt hogy nem a koliban lakom, bűntudatnak, hogy én nehezítem meg a találkozást. Hogy elvállaltam az tábor szervezést, azt is csak egy kis játéknak látom.
Tegnap hazafelé sírtam. Megint, újra, folyamatosan. Azon, hogy én ennél többet érdemlek. Azon, hogy én nem azt akarom, hogy ennek vége legyen, ami most bánt. Azt akarom, hogy annak lásson, aki vagyok, és értékeljen.
Egy senki lettem a szemében, és így az én szememben is. És képtelen vagyok ebből kilépni.

Egyértelmű, hogy mit kéne csinálnom. Mégsem tudom. És még ez is minden alkalommal a képembe vágódik, hogy még a személyiségem is eltűnik.
De majd egy nap biztos lesz jobb is. Majd tavasszal én leszek a szuperhős, legalább a magam szemében. Legalább saját magam szemében szeretnék valaki lenni. Semmi más nem számítana. Nem lesz időm a picsogásra, tökösen szét akarom rúgni a jövőm seggét, ha be mer szólni. Élvezni akarom az életemet. Kell valamit csinálnom is a lakással, hogy menő legyen.

Tegnap aláírták az első projektet, amit végig is csináltam. Pénteken meg elfogadták, hogy minden szép és jó. Na akkor ültünk le inni. És még mindig imádok ott dolgozni.
Aztán elmentem a Hobbitra, amivel szemben nem voltak nagy elvárásaim, de. Már a film felénél ki akartam jönni, de végigültem, a végére jobb lett. De azt hiszem ez a videó teljesen szépen kifejezi mit gondolok.
"egy nagy törpe turmix... mint egy ilyen amőba"
"deus ex madár"
"mért kell ebbe a filmbe egy pénzügyi poén?..."
"az a nagy fehér dög, ami egyik főgonoszt alakítja, úgy nézett ki mint egy megolvadt, fehér csokikrampusz, nem tudtam, hogy féljek tőle vagy beleharapjak"

Ma pedig megajándékoztam magam az Idő kereke következő részeivel. És részidőben, amikor éppen van szabadidőm be akarok ülni a könyvesboltba és magamba szívni a sci-fit és fantasyt. És szeretném ha az az ember lennék, aki az esti baráti összejövetelre kivesz egy társasjátékot, megfőzi a vacsit és csodálatos bort kínál fel sajttal, miután lefektettem a gyereket és hazaértem melóból. Najó a gyerekhez nem ragaszkodom.

Most pedig a hideg konyhámban ülök, dolgozok. Azért a hideg konyhában, hogy rávegyem magam, hogy kitakarítsam, ha már hamarabb eljöttem melóból. Legalább rend legyen, ha hazamegyek két hétre.

A hangulatom pedig olyan, amit nem tudok és inkább nem is próbálok megfogalmazni. Mint ahogy a nap 16 órájában lefoglalom az agyam, hogy ne gondolkodjak. Ami nyilván nem megy mindig, de legalább megpróbálom. 

abszurd szar

Én inkább nem is mondok semmit a tegnap estémre. Egy nagy bohózat lenne belőle, és a legjobb ötleteket lehetne venni a "hogyan hidd azt, hogy kapcsolatban vagy" című könyvhöz.

Tulajdonképpen ugyanazt tudom mondani, mint mindig, ami a fejemben van az nem létezik, ami a fejemben történik, az nem történik.

Azt hiszem az már régen rossz, amikor egy hónap után kell megkérdezni, hogy "figyelj már, én a barátnőd vagyok?"Kurvára félreértettem valamit. Persze a válasz az volt, hogy persze, miért nem?

Abszurd szar. Azt hiszem elérem a mérleg billenését, amikor sem több nem leszek ettől, sem több jót nem kapok, mint rosszat.

Egyébként meg nincsen semennyire sem Karácsony hangulatom. Nem látom, hogy lesz ebből vidám, családi karácsony, nincs tesóm itt, nincs Mama, az egész egy csonka erőltetett valami lesz. Tanulni akarok, dolgozni, mert itt jó, és elfelejteni, hogy lennének érzéseim. 

Tudod mit bohóc? Neked meg a jó kurva anyád.

fuck.

Már lassan ideges sem leszek. Csak végtelenül szomorú. Vagy már az sem. Tulajdonképpen lassan elérem azt a szintet, amit már egyszer éreztem és sikerült is megfogalmazni.

"de még ahhoz is kevés vagyok,
hogy legalább rám taposs,  
még ahhoz is,
hogy átlépj."

A hétvégén sikerült megfogalmaznom, kimondanom, szembeállítanom magamat azzal, amit eddig is tudtam. Hogy miért fulladozom szó szerint, amikor stresszelek, vagy boldogtalan vagyok. El kell fogadnom, hogy mégsem vagyok olyan erős, mint hiszem, hittem. Az hogy a háziorvosom azt mondta, hogy lehet hogy kezdődő pánikbetegségem van, nem hülyeség. Már elkezdtem keresni a pszichológust, ezt sem egyedül, sem barátokkal, sem családdal nem tudom kezelni.

És mostanában még annyira sincs étvágyam, érzem ahogy egyre kisebb leszek, ahogy egyre fogyok el. A saját magam szemében is. Azzal, hogy ezt az egészet szépen lassan leépítjük, úgy fogyok el én is. Semmit nem találok magamban abból, ami voltam.

Ma pedig arra várva, hogy a fiúval ebédelek, nem hoztam magammal kaját. Most szédülök az éhségtől fél ötkor, és nekem kellett telefonálnom, hogy kiderüljön a tervem nem jött össze. Igazából be szeretnék bújni a sarokba és üresen bámulni ki a fejemből, amíg megtalálom azt, amiből újra építhetem magam.

Sikerült egy megtört, zavarodott, szomorú lényt kreálnia belőlem. Kreálnom magamból. Össze vagyok törve és minden nap egyre jobban összetörök.

Tegnap sikerült berúgni.
Ma pedig bejöttem dolgozni. A srácok adtak kaját, c-vitamint a főnököm pedig fejfájás csillapítót. Ennek ellenére azt hiszem hazamegyek, amint megjön a kajám.
Tegnap este a vállfa beszélt hozzám. Nincsen joga beszélni hozzám és ezt legszívesebben ordítva az arcába vágnám, lehetőleg egy láncfűrésszel, hogy maradandó legyen és ne felejtse el. Nem válaszolni kellett volna neki értelmesen, hanem csak annyit mondani, hogy "ne_szólj_hozzám".

Ma reggel lekéstem a Trolit.

Aztán felidegesítettek az emberek, egy nő gyakorlatilag egy hegedőtok méretű kistáskát nyomott a hátamba a buszon, és még én voltam a bunkó, hogy ne tekeredtem fel a kapaszkodó csőre.

A metróból kifelé pedig ellenőrizték a bérletemet, amivel nincs is gond, legalább nem bliccel senki. A metrón. Ahova bejutni sem lehet úgy, hogy nincs bérleted, jegyed. Mi lenne ha a hegedűtokos nőt ellenőriznék, vagy a csövest, vagy a részeg szart, aki a faszát vakargatja a másik ülésen, vagy a mocskos szájú senkit, aki az én nyugalmam megzavarásával ordítozni a nőjével? Mi lenne ha azokat ellenőriznék akik a buszokon vannak?

Tudom most csak magyarosan pampogok. Legalább ellenőriznek.

De amikor beértem, akkor volt egy Mikulás csomag az asztalomon, autós büntetőcsomagban, volt benne mandarin és Bacardi. Szeretem ezt a helyet. Még akkor is ha tegnap nekiálltam csavarozni, hogy lenyugodjak.

Ide a picsogás jönne a fiúról. Amit nem írok le.

Szeretném ha lenne valami több az életemben. Valami amitől nap mint nap többnek érzem magam. A festő állvány ott áll a szekrény mögött egyedül mióta felkerült hozzám. Nem tudom hogyan tudnék hozzákezdeni. Vászont kell vennem, festékeket, az sem tudom milyen festéket kéne vennem. Sokfélét.
Rendezni kéne a rajz eszközeimet is. Helyet találni nekik az életemben a szobámban. Azt akarom, hogy nap mint nap, amikor hazaérek akkor legyen értelme nem leülni megnézni a napi sorozatomat.
Szeretném ha lenne valami szép az életemben.