Az nagy és dicsőített szerelemrül, az holnapi nap okábúl fogva

Így Valentinnap közeledtével, gondoltam beszúrok egy elmélkedést a szerelemről. Még régebben írtam, de hát itt van Valentinnap, szóval legyen ez itt az elmélkedésé. Saját gondolataim, saját hülyeségeim... Miért van az, hogy az egyik emberbe bele szeretünk, míg a másik ezerszer jobb nála, a másikat nem tudjuk szeretni? Vagy miért van az, hogy egyszer csak a szerelem átlényegül egyszerű szeretetté? Miért nem ég sokkal tovább? Vagy miért nem tudunk olyasvalakit szeretni, aki viszontszeret? Vajon tényleg létezik valaki, akit nekünk rendelt az ég? És ez számít valamit, ha esetleg mástól van gyerekünk, boldog házasságban élünk, de az a bizonyos Igazi akkor talál ránk? Miért szeret bele az egyik ember a másikba? Vajon nem csak egy hatalmas próbafülke ez az egész világ, ahol megpróbáljuk valakivel, és aztán kiderül, hogy nem elég kényelmes. Miért lesz az ember szerelmes? Talán tényleg igaza van a kémiának. Miszerint a nő kiválasztja megérzés alapján a legnemző-képesebb férfit, aki az ő méhében képes gyermeket fogantatni. Ezen múlna az egész? Ennyi volna? Szeretnénk hinni valami fensőbb rendűben, valami egészen másban. Hogy az egész nem csak hormonokon alapul. Hogy valahol valakivel egymással kéz a kézben jöttünk ki a teremtés kapuján. Együtt. Togother… Együtt. Olyan nagy biztonságot ad ez a szó. Együtt, és nem egyedül. De kinek kéne lennie annak a bizonyos másiknak? Honnan tudjuk meg, hogy ő az? Ismét a döntések sűrű és borongós mezejére tévedtem. Szinte mindenki szeretne hinni valakiben, aki neki lett teremtve. Mert különben nem éreznénk magunkat biztonságban. Az ember néha nagyon egyedül érzi magát, és ha nem ringatná szegény síró lelkét ebbe az illúzióba, amit soha nem tudunk meg, akkor nagyon nehezen tudná elviselni ezt a világot. Talán ezért is teremtette meg az ember a Nagy Ő fogalmát. De vajon lehetséges-e az, hogy ezen a hatalmas világon, csak egy valaki van, aki az a mitikus Igazi? Hogy élünk egy adott országban, és általában a saját országunkból való a Nagy Ő. De nem hülysége-e az, hogy megszületek egy országba, és a párom is pont abba az országba fog születni. Ez kicsit ellent-mondásos. Sőt inkább nagyon ellentmondásos. Valójában ha ennyire leegyszerűsítve nézzük, akkor tökéletesen lehetetlen. Mert még a saját nyelvünkön is nehéz szót érteni a másikkal, hát még egy idegen nyelven. Ez csak egy fura kérdés de érdemes elgondolkodni azon, hogy ezek a nagy mértékű eszmék, mint a nagy ő, és az hogy egymásnak teremtettünk stb… hogy ezek a nagy eszmék nem hazugságok-e. Nem önámítás-e…? De miért szeretünk jobban valakit a másiknál? Mi az oka, hogy egyszer csak megváltozik valami? Hogy egyszer csak elindulnak a lepkék, kikelnek a bábjaikból? Vagy egyszerűen csak a megfelelő lelkiállapot kell hozzá? A megfelelő helyen a megfelelő időben? A megfelelő pillantás? Vagy a megfelelő emberen van a hangsúly? Kezdem azt hinni, hogy talán az embernek semmi köze hozzá… A kérdés akkor már csak az, hogy mi magunk vagyunk, akik azt mondják, hogy mostmár képesek vagyunk egy új kapcsolatra is? What is the Love? What? Átok? Vagy áldás? Vagy egyszerre mindkettő? Félelmetes mozgató ereje a világnak? Vagy csak egy báb, ami kitaláltak az elidegenült társadalomban való túlélés eszközének? Mindenki keresi a másikat. Mindenki egytől egyig. De ez vajh nem csak egy túlzó Hollywood által felnagyított érzelem? És ha már a szerelem mibenlétét, egyszerűen a létét kérdőjelezzük meg, érdemes feltenni a kérdést, hogy mi a szerelem valójában. Ha jobban belegondolunk nem más mint vágy. Vágy. A másik iránt. Azt akarjuk, hogy a másik mostmár örökre mellettünk maradjon, és soha ne veszthessük el. Azt akarjuk, hogy a mienk legyen. Mindenével. Az egész élete a mienk legyen. Az ember sokban hasonlít az aranyra. Tündököl fénylik, sziporkázik, valaki meglátja, megszereti. A boltba nem megy be érdeklődni róla, csak a kirakatból szemléli. És egyre inkább elhatalmasodik a vágy. Hordani akarom, azt akarom, hogy az enyém lehessen. Birtokolni akarom, és a végére már olyan szintű lesz ez a birtoklási vágy, hogy annak a valakinek meg kell vennie. És semmi mást nem akar, csak birtokolni. Sokszor nem akarjuk tudni, hogy hogyan készült, hol került elő a földből, honnan származik. Sokszor nem is akarjuk tudni, hogy az az arany valójában honnan is származik, mi a múltja. Az emberrel és a szerelemmel is valami hasonló a történet. A szerelem sem más mint a birtoklási vágy. Természetesen csak leegyszerűsítve. De csak birtoklási vágy. A testé, a szellemé, a léleké. Igen a szerelem tényleg csak birtoklási vágy és nem más. Misztifikált birtoklási vágy. Csak magunkba kell néznünk és tudni fogjuk, hogy ez az igazság. És ez elkeserítő. Tudjuk, hogy mi az igazság, mégis harcolunk valamiért, amiről tudjuk, hogy hazugság. Mégis mindezek tudatában harcolok a világ ellen. Harcolok, hogy ne adjam meg magamat a végső rezignáltságnak. Hinni akarok benne hogy létezik másfajta szerelem mint amit eddig megismertem. Mert az nem lehet, hogy a világ legszentebb érzése csupa önzés. Az ember hihetetlenül önző, de hogy az Önzőség Szörnye még a legszentebb érzést, a szeretetet is kisajátítsa magának. Azt hiszem ha ezt elfogadnám talán már nem volna értelme az életnek. Mégis mindenki el akarja hinni, vagy megpróbálja elhitetni hogy az igazi szerelem más mint puszta birtoklási vágy. Hogy van egy szentebb fajtája. És éppen ezért lépünk be mindannyian abba a boltba…ahol megtaláljuk azt a bizonyos Próbafülkét. És legtöbbször amikor levetjük magunkról a ruhákat, azok szakadnak. És ez legrosszabb az egészben. Szinte mindig elszakad az a ruha…