folytatás

olyan jó, egész nap dögleni és semmit nem csinálni. csak nézni a tévét..:) a hülye nyomozós sorozatokat. Úgy élvezem.. szóval az volna jó, ha a novelláimhoz, amiket felteszek reagálásokat kapnék. visszajelzéseket. hogy miket kell jobban csinálnom. mi az ami nem jó. na itt van a következő része az előző novellámnak.. Meredten néztem a férfit, aki előttem térdelt, megalázkodva, de a szeme égett, valami ismeretlen fénnyel nézett fel rám. Szinte megigézett vele. Talán ilyen, amikor egy férfi igazán szeret. Nem tudom, még soha nem szerettek. De olvastam már róla. És féltem tőle, megvetettem. Minden más érzésnél jobban megvetettem azért, mert képtelen voltam meghúzni a ravaszt, megvetettem, mert… mert azt hiszem szerelmes lettem. Mert akkor megéreztem magamban azt a felháborító, eddig unalmasnak hitt, emberi érzelmet, a szerelmet. Égetett belülről. Gyűlöltem a férfit. És magamat is. Leeresztettem a fegyvert, a szeme mosolyra húzódott. Nem tehettem semmit. A meztelen férfitest magához húzott. Gyenge voltam. Megcsókolt. Soha nem csókoltam előtte senkit. Hagytam, hogy a szenvedély - talán ez a neve- eluralkodjon rajtam. Akkor már nem tudtam, mit fogok tenni. Ma már tudom, hogy később jól döntöttem. Ott, az elhagyott sikátorban szerettem először. Én. A férfit. És akkor, aznap éjszaka, én voltam a minden, akkor este éreztem, hogy talán én is ember lehetek, és szerettem, és akkor ő, a férfi és én, igen én, a nő voltam a világ. A testünk egyesült. Nem gondolkodtam. Tudtam, hogy figyelnek, tudtam, hogy meg kell majd tennem. Tudtam, hogy még aznap hallani fogom azt a tompa zümmögést, amit a lézerfegyver kelt amikor kiolt egy életet. Az én életemet, ha nem ölöm meg, vagy az övét. A férfi nem tudta, hogy ki életét fogom választani. Ettől csak még jobban kívántuk, és akartuk egymást… Szeretett, és én elhittem neki. Pedig még a nevemet sem tudta. Még azt se tudta ki vagyok. Békésen aludt a mellkasomon. Szelíden cirógattam az arcát. Azt kívántam, hogy csak még egyszer belenézhessek a zöld szemeibe. De tudtam, hogy akkor képtelen volnék megtenni. Beszívtam az édes illatát. Óvatosan kibújtam alóla. Felöltöztem. Sokáig figyeltem az alvó férfit. Akkor döntöttem. Ő azonban végig ébren volt. Tudta, hogy vége van. Hogy nincs tovább. Rászegeztem a fegyvert. Remegett a kezem. Körülöttem reklámcsíkok úsztak el. Egy bömbölő kampányfilm hologramja játszódott le mellettem, a hajnal halvány pirosan kúszott be a hatalmas szlogenekkel csúfított égre. A férfi kinyitotta a szemét. Belenézett az „imádott, hatalmas kék szemeimbe” így mondta. Meghallotta a lézerfegyver halk, tompa, távoli zümmögését… Összeszorított ajkakkal vonultam ki a sikátorból. Tudtam, hogy óriási hibát követtem el. Feladtam az életemet. Egy névtelen férfiért. A sikátorban egy szénné égett test maradt hátra a kettőnk éjszakájából. Átállítottam a lézert, nem csak ölt, égetett. Életem minden eddigi nyomát ki akartam égetni magamból. A férfi megfogta a kezem. A figyelőm teste felismerhetetlen állapotban feküdt a sikátorban, a férfi azonosító chipjével a zsebében… Azt hiszem, talán mégis ember vagyok. A testem emberi, és mostmár az érzelmeim is emberiek. Már emberibb vagyok, mint néhány igazi ember. A robottársadalom nem fog megérteni. Ki fog vetni magából. Kezem óvatosan megérintette a tarkómon a feltöltő egységet. Majd el kell intéznem, hogy ne lehessen észrevenni. Többé nem lesz szükségem semmiféle mesterséges információra, csak amit magam szerzek a szememmel, az orrommal, a tapintásommal, az érzékszerveimmel. Végül is olyan mindegy, hogy robotnak születtem-e vagy sem. Csak az agyam mesterséges. A lelkem nem. A lelkem igazi. Most már az. Most már én is szeretek, akárcsak egy ember. Talán jobban is.