A habos elefántcsonttorony

Azt hiszem, itt az ideje, hogy visszavonuljak. Nincs értelme vánszorogni idekint. Nincsen egészen egyszerűen nincsen. Ostobaság várni, hogy megtörténjen a csoda, és szeretni tudjak, vagy szeressenek. Nem vagyok kiakadva. Én két művészi zöld szemű mellett edződtem, ő már nem tud újat mutatni. Nem tud olyat mutatni, vagy tenni velem, ami túl tudja szárnyalni az elődjei teljesítményét. Már megtanultam, hogy hogyan lehet nem törődni az érzelmekkel, már megtanultam, már tudom, hogyan kell csinálni. Ma már nem nehéz... ha ő visszatér máshoz, ha ő nem beszél velem? nem lep meg..nem vagyok meglepve, vagy ledöbbenve, nem vártam mást. Csak egy kicsit. Csak egy kicsit reménykedtem, hogy hátha. De felesleges, őszintén tényleg már... Ettől féltem. Elfelejtettem milyen csalódni. Hát ilyen. Emlékszem már. Tegnap visszaolvastam a naplóimat. Már emlékszem. minden emlék visszajött, ezek azok az emlékek amik belém vannak égetve. Ezek azok, amik most a túléléshez segítenek. Ma már meg tudom védeni magam. Ő nem tud újat mutatni. Bár az is igaz, hogy olyan még nem volt, hogy csöndben hagytak.. de azt hiszem ez is éppen elég. Szép és tiszta jelzés, hogy igen, te nem. nekem még a másik. már megint... de nem akárkiken edződtem. nem volt véletlen. Ő már nem tud újat mutatni a nap alatt. Nem elég ő ahhoz, hogy a másik kettőt lekörözze.. hát most így. üresen, csendben, visszavonulót fújva... emlékezve