Good Charlotte-tól a Truth. Emlékszem még, hogy mikor hallgattam. Nem, most nincs olyan hangulatom. Most más van, bár lehet, hogy kicsit hasonló. Mégis itt ültem már fél órája a blogbox mellett és nem tudtam mit írni. Hogyan is írhatnám le azt, amit érzek, amit gondolok? Hogyan is fogalalhatnám össze? Nem tudom. Egy betűt se tudok arról írni, hogyan érzem magam... Egy hangot se tudok arról írni, hogy milyen mondatok pattognak a fejemben.
Semmit. Talán mert most üres vagyok. Kicsit talán üresnek mondanám magam.
zongora zúg bennem, három vagy négy mély hang harmóniája, emlékek, és vágyak, és új vágyak és új emlékek, és... és téves hittételek... de ezek az emlékek nem fájóak, és nem félelmetesek. csak vannak. olyan ködösen. csak tapasztalatok. a dobot is hallom. érzelmek. az ember minden nap új oldaláról ismeri meg az érzelmeit. minden nap egy kicsit többet és máshogyan. a dob és a cintányér is ütemesen dübörög. az énekhang pedig fájdalmasan sír. azt hiszem betegségem, de én az olyan dalokat szeretem, amikben az énekhang fel-felsír. de most a szövege rohadtul nem nekem szól. ez a szöveg, nem szól most rólam. az máskor volt. régen. most csak hallgatom.
nem tudok írni arról, hogy hogy vagyok.
