Az a gond, hogyha szomorú vagyok, akkor se tudok sírni, és ha dühös vagyok az egyetlen, amivel ki tudom adni magamból, ha tombolós számokra dühösen gyalogolok, és ökölbe szorítom a kezem, de még ez sem elég, csak feszít, és kiabálnék, de nem lehet, mert tömött utcák és emberek jönnek velem szemben, ha boldog vagyok, akkor sem tudok semmi mást csinálni, mint mosolyogni. Ha örülök, akkor sem tudom sem kimutatni sem átérezni azt hogy örülök. De azt is csak szelíden, nem szívből jövőn. Tudok én egyáltalán érezni? Sokszor kérdezem magamtól. Egyedül akkor őszinte rajtam bármi is, amikor vidám vagyok. Ezért próbálok mindig vidám lenni, mert akkor van rajtam valami ami őszinte. Egyébként semmi sem igazán az, amit belül érzek. Egy hatalmas álarc vagyok az életem nagyrészében. És amikor egyedül vagyok, akkor sem igazi rajtam semmi.