Néha úgy érzem, hogy az életem itt repdes körülöttem, én mégsem vagyok képes elkapni. Látom, hogy mennyire szabad, hogy mennyire vidám, én mégis itt állok két lábon a földön, messze az életemtől. Tombolni akarok, óriásit, hatalmasat, érezni akarom, hogy megremegek, hogy a szél végigborzol a bőrömön, hogy látok, hogy érzékelek, hogy nem fogom vissza magam. Lángolni akarok, oda és vissza, felgyújtani a világot magam körül, pörögni, táncolni, igen azt nagyon, de legyen az én titkom miért, és dühös is szeretnék lenni, sőt félni is. Remegni az értelmetlen félelemtől, azt akarom hogy egyszerűen dobogjon a szívem. Hogy izguljak. Hogy számítson valami az életemben. Egyszerűen érezni akarom az életet, minden ízében. Eddig azt hiszem, nem tettem. Egy szűrőn keresztül néztem, könyveket olvastam róla, néha még írtam is róla, hogy hogyan kéne élni, hogyan érdemes. Én most le akarom tenni a könyveket, a tollamat, a szürke fátylat körülöttem felégetni, és látni a színeket. Égni akarok. Mert tűz vagyok. Mindig visszafogtam magam. De Én most lángolni akarok. És nem akarok megpihenni.