Évértékelés 2009

Nagyjából 13 éves korom óta minden év végén csinálok egy évértékelést. Elolvasom a naplómat, és hónapra lebontva értékelem a történteket. Ez most igazán nehéz lenne, egyrészt mert sokkal hosszabb lett a naplóm, nem írtam le bele mindent, a pontos történéseket meg pláne nem. Semmi igazán fontosat, semmit igazán értékelhetőt. Csak azt, ha valami kiakasztott, vagy ha valami nem úgy történt, ahogyan kellett volna neki. Amikor igazán boldog voltam, akkor nem is írtam semmit. Egy blog már csak ilyen.

Hogy milyen évem volt 2009?

Őszintén?

Vegyes.

Voltam az Olümposz csúcsán és a Pokol legmélyén. Kezdtem a pokollal.

Nem vagyok oda igazán az ilyen nagy családos cuccokért, nagyjából a rokonaim negyedét, ha ismerem. És ez nekem tökéletesen megfelel így. Viszont volt három olyan öreg a családban, akik fontosak voltak nekem, még ha nem is mindig tudtam ezt. Ők a legközelebbi rokonaim közé tartoztak. A dédnagymamám, papó bátyja és a nagymamám. Egy hónapon belül mind a hárman elmentek. Tudtam, hogy jobb ez így Dédikének is és Bátyjának is. Régóta szenvedtek, és tudták, hogy ez meg fog történni. Mégis sírtam, hogy elmentek. Akkor még úgy voltam vele, hogy már megtanultam kezelni a halált, hiszen vesztettem már el osztálytársat, találkoztam már a halállal.

De Mama más volt. Minden nap bennem volt a félsz, hogy anya felhív, és közli velem, hogy elment. Minden nap rettegtem tőle, hogy ezért csörög a telefon. Három hónapon keresztül. De fokozatosan jobban lett, akár itthon is lehetett volna karácsonyra. Most mondhatnám, hogy a sors akarta így, de nem. Egyszerűen csak megtörtént. Felkeltem, és anya mondta, hogy előző este meghalt a nagymamám. Régen gondolkodtam azon, hogyan fogadnám az ilyen híreket. Sírva, vagy csak tudomásul venném, esetleg elájulnék. Sírni kezdtem és csapkodni akartam és csak azt hajtogattam, hogy nem, nem, nem akarom. Aznap tanulnom kellett volna, de az egyetlen dolog, ami le tudott kötni, hogy forgattam a rubik kockát. Az egyetlen dolog, ami visszatartott attól, hogy ne csak üljek és bámuljak ki magamból. Egy hétig csináltam ezt. Nem emlékszem semmire arról a hétről. Végül túljutottam a legnehezebb. Ma is sírok néha. Soha nem voltam sírós, de azóta… Azóta igen.

Minden más. Hiányzik. Akárhogy is, egy éve nem lakom már itthon, attól még hiányzik. Időnként megtalálom egy-két dolgát, a kését, a poharát, a szemüvegét. Sokáig fog tartani, amíg ezt fel fogom tudni dolgozni. Egy héttel a halála után szerencsém volt, mert végre sikerült egy időre kívül helyeznem magamon az egészet és a tanulásra fókuszálnom. Azóta csak egyszer engedtem ki magamból, a temetésen. Emlékszem az utolsó szavakra, amiket mondott nekünk. Remélte, hogy minden tőle telhetőt megadott az élethez nekünk. Az a hét volt azt hiszem a legnehezebb hetem eddig.

Ettől eltekintve, ez volt életem eddigi leghihetetlenebb, legcsodálatosabb éve. Angolul azt hiszem így van, most amazing year. Kezdve azzal, hogy végre együtt vagyok azzal az emberrel, akivel együtt kell lennem. Tudom, hogy minden szerelmes így érzi magát, hogy azzal az emberrel van, akinek szánta az ég, hiszen akkor nem lenne szerelem. De hát, ez a történet amolyan filmbe illő történet, legalábbis nekem. Amikor a lány beleszeret a fiúba, és aztán nem szereti viszont, majd elmennek egymás mellett, de a mese végén a hősszerelmes végre megtalálja szíve hölgyét. Én ilyenre emlékszem, persze ezek csak az én tinédzser emlékeim, amiket elferdíthet az idő. De ha majd mesélek a gyerekeimnek, akkor biztos, hogy tök romantikusnak fogják tartani az egészet. A lényeg a lényeg, hogy szerelmes vagyok, és jó helyen vagyok amellett, aki mellett vagyok.

Végre megtaláltam magamat és azokat az embereket, akik… Akiket a barátaimnak nevezhetek. Eddig is voltak, félreértés ne essék, de ez más. Egy olyan helyre kerültem, ami fantasztikus. Nem csak mert egy baráti társaságról van szó, hanem többről. Olyan erő van a szakkoliban, olyan hatalmas erő, ami félelmetes néha. Életemben nem hittem volna, hogy létezik ilyen összetartás, ragaszkodás, hit, ilyen erős hűség és bizalom egyetlen dolog iránt. És ez nagyjából ötven embernek a szakkoli jelenti. Bár még csak most bújunk ki a tojásainkból, bár még nem tudjuk, hogy merre vezet az utunk, de azt tudjuk, hogy olyan helyen vagyunk, ahonnan bármerre elindulhatunk. Csak tudnunk kell, merre akarunk menni. Együtt csinálni ezeket a nagyszerű dolgokat, és nem csak nagyszerű, hanem nagy dolgokat, valami fantasztikus érzés. Mert képesek vagyok olyan tettekre, amik emberfelettiek. A szakkoli minden napra tartogat nekem egy csodát. Néha csak annyit, hogy valaki átjön és beszél hozzám, a bizalmába avat, van, amikor felhív a boltból, hogy kell-e valami, máskor pedig az ország nemzeti bankjának az alelnöke előtt csinálhatok bolondot magamból, vagy éppen életre szóló tapasztalatokat szerzek, de minden nap megtapasztalok egy csodát. Számtalan nagy dolgot tettünk már, pontosítok tettek már meg. Hiszen még nincs egy éve, hogy aktív lennék. Olyan dolgok részesei vagyunk, olyan dolgok szervezői vagyunk, amikről 30-40 évesen is a legtöbb ember csak álmodni tud. Nem csak tapasztalatot szerzek a szakkoliban, hogy majd később el tudjak helyezkedni valahol, nem csak a kapcsolati tőkémet kezdem el kialakítani, hanem megtanulom, hogyan legyek ember. Jó ember. Jó barát.

Liskalandon csoda történt. Már egyszer leírtam mindazt, ami ott történt, de soha nem fogom tudni teljesen átadni azt az érzést, ami ott talált meg engem. Talán ilyen lehetett, amikor Frodóék bedobták a végzet hegyébe a gyűrűt. Viszont nem természetfeletti, csak teljesen hétköznapi hősies tett. Ott valami több volt, mint egyszerű megkönnyebbülés.

És most én lettem ennek a szakkolinak az elnöke. Ez nagy szó, mert mint mondtam tapasztalat, tudás. Őszintén, nagyon jó önbizalom növelő. Liskaland után, azt hittem, hogy fogok változni, hogy valami olyan történt ott velem, ami majd a hasznomra válik. Most nem tudom, hogy hová tart ez az út. Jól akarom csinálni. Vezetővé kell válnom. Én mindig háttérbe gondoltam magam, persze álmodozni lehet, hogy vezér és társai, de valójában mindig hátulról irányítottam a dolgokat. Volt valaki, aki kiállt, én pedig segítettem. Most én állok ki, és én vezetek. Így tiszta, az a helyzet. Nehéz belegondolni, hogy igen, most az emberek hozzám fordulnak a kérdéseikkel, nem csak összefogok egy munkát, ahogyan gondoltam, hanem összefogok egy társaságot. Egy nagyjából 100 fős társaságot. Példa kell nekik, erősnek kell lennem és emberinek. Vezetővé kell válnom, és azt hiszem, jól csinálom. Elvárják tőlem, hogy az legyek, hát úgy kell viselkednem.

Hogy mi lesz a következő évben? Nem tudom. De azt biztosan, hogy ilyet akarok, ennyi sikerrel és bukással, ennyi érzéssel és fantasztikus élményekkel.

Ma azon gondolkodtam, hogyha már csak pár hónapom lenne hátra az életemből. Mit csinálnék? Otthagynám a sulit? Utazgatnék? Kipróbálnék extrém dolgokat? Elmélkedésbe vonulnék, és kitalálnám mi lesz velem azután? Egyiket sem. Élném tovább az életemet, hiszen ha mindezt megtenném, akkor az azt jelentené, hogy rossz helyen vagyok. Hogy nem ott vagyok, ahol lennem kell. Pedig én a legjobb helyen vagyok a világon, ahol csak lehetek. Mindent ugyanígy csinálnék tovább. Talán a tanulásra kevesebb időt fordítanék.

Hát ilyen az én 2009*-em. Fantasztikus és pörgő, élettel teli és értelemmel teli. Hát ilyen az én életem. Sokkal de sokkal jobb és több, mint amit valaha megálmodtam magamnak.

És milyen 2010-t akarok? Ahogyan jön, találjon telibe, és járjon végig rajtam. Egyenes várom, és jöjjön nekem, meleg szívvel várom.

Vannak-e újévi fogadalmaim? Vannak. Bár inkább célok, nem pedig olyan, hogy sose fogok többet. Ezt és ezt akarom 2010-től. Ezt pedig majd egy másik bejegyzésben.

Ha megnézzük, akkor pontosan a születési dátumom visszafelé. Biztos számmisztika. 90.02...2009