Tegnap amikor hoztuk meg a döntést, sőt már meghoztuk, nagyon el kezdtem izgulni. Hogy akkor ez most tényleg azt jelenti, hogy apait-anyait. És tegnap éreztem meg először a súlyát, hogy tényleg milyen felelősség van rajtam, rajtunk. Közben persze csinálok mást is, csak most megpróbálom elképzelni magamat egy év múlva, és hát bizony nem könnyű. Ahogy mondtam, innen nincs visszaút. A szakkoli most egy olyan leírhatatlan pályán van, egy akkora felfelé ívelésen, amihez fel kell nőnöm. Nagyon. Eddig azt hittük, hogy most a három év alatt óriásit nőttünk. És őszintén, tárt kapuk fogadnak minket, ahova megyünk. Csak most azt kell eldönteni, hogy hova menjünk, óvatosan, és megfontoltan, nem szabad lufit csinálni ebből az egészből. Januárban kitisztítom ezt magamban, és a többiek fejében is.
Még mindig nehéz belegondolni, hogy hm...