Ma órán megszólalt az ébresztőm Sonata Arctica fullmoonján. Egy élmény volt kikapcsolni a nehezen ébredező telefonomat, ami annyira régi, hogy fel sem fogja hogy ébreszt.
Amúgy úgy érzem, hogy az elmém általam nem látható részén már majdnem értem az anyagot.

Hosszú fejtegetés a semmiről. 



Reggel sétálva az egyetem felé vagy volt egy kisebb pánik rohamom, vagy beképzeltem magamnak. Bár szerintem inkább csak beképzeltem magamnak.

Azt hiszem általában túlreagálom a dolgokat.
 Például azt, amikor a fiú a munkahelyemet ócsárolja. Amitől nekem az az érzésem, hogy engem néz le, amiért olyan hülye vagyok, hogy ott dolgozom, tehát egy idiótának tart. Amit egyszerűen nem tudok feldolgozni, hogy ő jobban tudja, hogy nekem mikor és hogyan kéne dolgoznom. Rugalmas munkaidőben vagyok, és egyetemre járok. Aminek az a következménye, hogy hetente 3-4-5 órát otthonról kell dolgozni. És ez engem nem zavar, de szerinte hülye vagyok, hogy ezt hagyom.

Ebből persze azt a következtetést vonom le, hogy életképtelennek tart.
És akkor csak az a kérdés merül fel, hogyha
- nem érti miért dolgozok ott ahol dolgozom és hülyének tart
- nem érti, hogy miért tanulom azt, amit tanulok
- nem értékeli és leszarja a hobbimat,
- nem érdeklik a rajongásaim
- úgy gondolja, hogy lehetnék csinosabb
- és sokszor még arra is panaszkodik, hogy nem jutnak eszembe a szavak*, nem olyan a logikám, mint az övé

akkor mi a faszt kedvel bennem?
És amikor ezt elmondom, akkor hisztinek nevezi, nem vesz komolyan. Hogyan mondhatnám el neki, hogy mennyire borzalmasan magam alatt vagyok, valami miatt, amit nem tudok megfogalmazni, azért, amit szerintem gondol rólam, mert pozitívat viszont nem kapok, mintha az valami olyan dolog lenne, amiből korlátozott mennyiséggel rendelkezik, és nem lehet sokszor adni, mert elfogy, aztán akkor mi lesz, meg mi van ha elbízom magam. Hogyan mondhatnám el valakinek, hogy attól félek, hogy depressziós leszek, aki minden problémámat úgy kezeli, hogy hisztizek, még akkor is ha nem vele kapcsolatos?
És igen, tudom, hogy amit most csinálok, az rinya, hisztizek. De túl vagyok azon, hogy arra van szükségem, hogy valaki ezt elmondja nekem. Ezzel kurvára én is tisztában vagyok. Részben az is az előnye, hogy valakivel együtt vagyok, hogy nem az agyamban kergetem ezeket a gondolatokat, és látom sötétebbnél sötétebb színekben a dolgokat, hanem elmondhatom, kibeszélhetem és óvva átölel, nem pedig megpaskolja a hátam. Azt hiszem.

Jelenleg úgy érzem magam, hogy semmihez nem értek, semmiben nem vagyok kiemelkedő de még csak jó sem, és nem is leszek. Hogy értéktelen vagyok (a fiútól függetlenül is így látom), hogy amit csinálok, azt rosszul csinálom. Akármi legyen is az. És azt is érzem, hogy valójában boldog vagyok, csak a felszín alatt.

Olyan mintha elveszteném a józan ítélőképességemet, látom, hogy amit érzek az csak iszonyat hiszti, és az hogy ezt látom, még rosszabbá teszi az egészet. És azért éreztem magam ilyen szarul reggel, mert ezt végiggondoltam, hogy látom, hogy ok nélkül vagyok szarul.

*életem félelme, hogy buta vagyok**, szent meggyőződésem, hogy tanulási nehézségeim vannak, és én ezt csak szorgalommal és intelligenciával vagyok képes legyőzni, vagy hogy butulok, folyamatosan észrevétlenül csökken az értelmi képességem évről évre***
**nem most találtam ki, középiskola közepe óta ettől rettegek, félek és próbálom legyőzni
***ezért aggaszt, hogy nem jutnak eszembe a szavak hirtelen, kifejezések.. én ettől rettenetesen félek.