amúgy valamiért most nagyon érzékeny vagyok.
nagyjából péntek óta folyamatosan feszült, dühös vagyok, haragszom valamire, amit nem tudok megfogalmazni hogy miért és kire.
de annyira hogy még a kurva leveit bontogató fákra is mérges vagyok. konkrétan harag meg düh önt el, ahogy a szerencsétlen kis zöld levélkékre ránézek.

néhány lehetséges okot mondjuk fel tudok sorolni; a nemértem_barátnőm, a péntekesti_sírásom, a nemfogidőreelkészülni_meló, a nagyonfuránműködő_hormonjaim, és mindezek tetejére még szombat este egy kocsmában megéreztem a vállfafiú illatát is.

de már attól ideges leszek, ha valaki akar tőlem valamit. pl. hozzám szólni. toporzékolni akarok, sikítani, valamit megütni


és amúgy az van, hogy megy tönkre az egyik barátságom, amit egyszerűen nem értek hogy miért. nagyjából össze tudom rakni az okot, de hülyeségnek tartom, az egészet ahogy alakul, mert még csak azt se tudom mondani, hogy egy méretes fasz voltam és ezért veszítek el valakit, vagy irgalmatlan hülyeséget csináltam volna, lefeküdtem volna az illető akárkijével vagy a háta mögött hazugságokat terjesztettem volna vagy bármi olyan, ami azonnali kapcsolatvéget jelentene. nem volt ilyen, mégis én vagyok a hibás fél és nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy miben vagyok a hibás fél, és nem is kapok konkrétumot, hogy hol csinálom rosszul. és az van, hogy lassan bármit csinálok, attól félek, hogy megint "olyan" lesz, hogy majd megint helytelenítve lesz és megint fasz leszek. és a bármit alatt értsetek olyat, hogy elmegyek moziba vagy nem megyek el moziba. és ez kurvára frusztrál, egyrészt mert nem értem, másrészt mert mégiscsak azt az embert veszítem el, veszítettem el, aki az életem szinte minden pillanatáról tudott és amikor kellett és döntéshelyzetben voltam, vagy nem tudtam eldönteni, hogy helyes vagy helytelen dolgot csinálok, akkor nem voltam egyedül. de most ez nincs. nincs. és egyszerűen nem értem mi történik.
és dühös vagyok és tehetetlen, és sikítani, hogy mi a fasz történik.

ugyanakkor pedig még mindig dühöngök az exfiú miatt, utálom a tavaszt, mert annyira várta és azt akarom, hogy érezze rosszul magát, és ezt az érzést meg aztán végképp nem értem magamban. nem tök mindegy? nem teljesen mindegy hogy érzi magát? és eszembe jut minden rossz és minden jó és fantasztikus, meg az elvesztegetett évek a boldogtalanságban, meg a minden és dühöngeni akarok, és ütni és toporzékolni és sikítani, mert nem állok készen érzésekre, a veszteség érzésére sem. nem akarom ezt veszteségként érezni, mert nekem jobb hogy nem vagyunk együtt. és miért utálom a tavaszt, nem akarom utáni a tavaszt és megint csak tehetetlen vagyok, mert nem értem mi történik. és ha valami, a tehetetlenség mindig de mindig a legnagyobb ellenségem volt.

és ez a kettő még mindig a dühön túl a borzasztó bizonytalanságot növeli, hogy kurvára mindig egyedül vagyok és voltam és leszek. és ez ilyen, mert ilyen az élet. hogy egyedül kell megállni a lábadon, mert végén akármi van egyedül leszel úgyis. és hogy talán sosem voltam nem egyedül, csak az illúzióm volt, hogy van velem valaki, akire bármikor bármilyen körülmények között számíthatok. de hogy igazából ez az élet része, hogy az emberek elmennek melletted és pont, és nyilván most sarkítok, mert még mindig megvan az a két ember, akik 15 éve megvannak.

és melóban ugyanez van. tehetetlen vagyok, és ideges vagyok és dühöngeni akarok.

de az is lehet, hogy csak éppen a havi egy hetem van és ez az oka. kurva hormonok