tegnap még azt akartam nagy letargikusan írni, hogy

•  egyedül élni szívás, mert nincs kihez beszélned, egy emberre kell bevásárolnod, zuhanyzás után senki nem szagolgat meg, hogy milyen jó kókuszillatod van, senki ne hallgatja meg a mániáidat, pedig mennyi de mennyi van belőlük
• felnőttnek lenni szívás, mert tele vagy felelősséggel, döntéssel, intézni valóval, határidővel (mérőórák diktálása, a halálom, de tényleg, a halálom, inkább lezáróvizsgáznék még egyszer, csak soha többet ne kelljen mérőórákkal foglalkoznom) tudod hogy ez bizony baszki nem lesz jobb, ez az életed, emberekkel kell foglalkozni, akik néha kedvelnek néha nem, néha elvárják tőled, hogy reagálj valahogy, amit te nem értesz, nem csörtethetsz mint egy fél hülye a bozótban
• dolgozni szívás, mert az egész heted elmegy vele és csak várod a hétvégét, amit aztán semmivel nem töltesz, és így meg hónapok mennek el, tök értelmetlenül
• bebaszni szívás, mert másnapos vagy tőle, dehidratált, és még meggondolatlan dolgokat is csinálsz
• felkelni reggelente szívás, mert úgy nézek ki és érzem magam, mintha megettek volna éjszaka
• elbaszni a barátságodat szívás, mert csak mert kurvanagy szívás, pláne ha nem egészen érted mi történt
• emberekkel kommunikálni bármilyen formában szívás, mert én nem értek hozzájuk, elmegyek remetének a picsába

de igazából azt hiszem inkább csak annyit mondanék, hogy mindezek ellenére az élet nem annyira szívás, még a tulipánom is él, igaz már lehasalt az asztalomra, hónap szerint már március van, és mára ennyi.
úgy keltem, hogy egy akkora pattanás nőtt a fejemre, amivel ölni lehetne, ma nem megy pozitívabban.

még mindig tartom magam ahhoz, hogy nembaj ha az univerzum megszopat, mert hát az is része a dolognak, de azért cserébe néha megdughatna