családom

elég nehéz egyébként a családommal néha.
nem a rossz értelemben véve, hogy kiabálunk, ajtót csapkodunk egymásra.

most például voltak fent pesten a szüleim. próbáltam valami jó kis programot csinálni, hát mégse egy sötét szobában üljünk egymás arcát
nézve. ami amúgy jó, mert szeretünk ilyet csinálni, de azért mégiscsak lehet ennél jobbat.
mondtam is nekik, hogy csinálok jó kis programot, csak mikor legyen.
aztán jött az hogy de ne törjem magam emiatt, meg de tényleg nem kell, meg hogy remélem rá fogok érni, meg ilyenek.
akkor elment kicsit a kedvem.
egyébként is a következőkkel lehet leírni, hogy milyenek. vegyünk egy egyszerű példát, találkozzunk.
húgommal megbeszéljük, hogy valamikor két hét múlva jön haza, egészen addig nem mond semmit, a napot talán közli, de semmi mást, majd kopogtat az ajtón, hogy helló itt van
nővéremmel két héttel előtte megbeszéljük, majd elfelejti, egy héttel előtte szólok, hogy na találka? akkor meg már nem ér rá
szüleimmel megbeszélem, hogy jönnek fel, egy körülbelüli időpontot mondanak, és aztán bekopognak, akár ráérek, akár nem.

nem egyszerű velük na. jah és mindenki rám néz, hogy na akkor mi a terv? miért nincs még pizza, el fogunk késni. mindezt úgy, hogy még mindig azt az Andit látják bennem, aki ráugrott a saját hüvelykujjára, egy évben kétszer hagyta el a diákját és amúgy is ülök a sarokban és dúdolgatok

egyébként tök cuki volt az este, voltunk kiszabadulni, meg játszottunk Dixitet is.