Igazából azt szeretem magamban (az 1, 3, 5, 10 évvel ezelőtti Andiban), hogy mindig megadta a jövő Andinak (aki most én vagyok) a lehetőséget, hogy bármikor mást csinálhassak, mint amit csinálok. És én ezt tényleg nagyon szeretem.
Tudom részben a személyiségemből jön, hogy gyakorlatilag majdnem minden munkát élvezek, és szeretek és lelkes vagyok.
Ugyanakkor azért ezt tudatosan is fejlesztettem. Nem a szeretni tudást, hanem mindig van még más opció amit csinálhatok.
A legelső lépést bénáztam el (amikor az irodalom versenyt választottam a matek helyett, pedig akár csinálhattam volna mind a kettőt, hiszen képen lettem volna rá). Szóval ott kizártam hetedikben minden jövőben történő tudósos, matekos szakmát, hivatást stb.
Nade utána már tudatos döntés volt, hogy a gazdálkodás és menedzsmentre mentem (nem tudom mekkora része volt annak, hogy gőzöm nem volt mit akarok csinálni, és meg akarom adni a lehetőséget később magamnak, hogy onnan még bárhova lehet tovább menni). De a lényeg, hogy ott is azt a döntést hoztam meg, hogy na innen még elég sok lehetőségem lesz később.
Aztán elmentem dolgozni infos projektmenedzserként (hiszen mindig is lenyűgözőnek tartottam az informatikát), meg ugye ott volt a szakkoli. Aztán pénzügyre mentem, ami baromira nem vágott a 'szakmámba', de nem érdekelt, mert kihívás volt, aztán meg az afrikai segélyekről írtam a szakdogámat. Aztán meg közben meg főzni is szeretek. És különben meg csináltam anyának egy weboldalt.
Szóval most amúgy nem nagyon, csak kicsit vagyok válságban, hogy mit is akarok kezdeni az életemmel:
Amin meg mindig elgondolkodok, hogy baj az? Baj ha tök átlagos vagyok. Egyszer olvastam egy nőről, aki valami blogot ír arról, hogy ő mennyire átlagos. És ezt mennyire imádják az emberek.
És őszintén? Sokkal több az átlagos ember, mint a különleges. És szerintem ez egyáltalán nem baj.
Átlagos vagyok, átlagos intelligenciával, átlagos vágyakkal, átlagos párkapcsolattal, átlagos munkával. És ez teljesen rendben van. Nem baj, ha nem én vagyok a projektmenedzserek Gordon Ramsayja.
Nagyon sok ember szerintem kurvára feszeng azon, hogy ő csak egy sima lány, fiú, dolgozó, apa, anya. Nincs benne semmi, amiről blogot lehetne írni, amiből aztán sikersztori lenne, vagy nem csinált soha semmi olyat, ami megmaradna az utókornak. Miért kéne?
Szerintem teljesen rendben van, ha olyan vagy mint mindenki más. Egyrészt ez tökre nem igaz. Mindenki egyedi. Ahogy a Doktor fogalmazott, sose találkozott még olyan emberrel, aki ne lett volna fontos. Szóval attól, hogy valaki átlagos, még fontos, még egyedi, még egyszeri és megismételhetetlen, még bonyolult még lehet csodálatos. És van belőle hasonló kétszázezer. És ez tök oké. Mert ez az élet.
Az a baj szerintem, hogy az emberek borzalmas terhet tesznek mindennel magukra*. Nagyjából mindennel. Legyél különleges, találj magadnak egy hobbit, amit szeretsz, legyél boldog, ne hagyd hogy elnyomjanak, élj a mának, így tedd túl magad a szakításon, találd meg az igazit.
Oké, ha áltagos vagy. Oké ha a földön vagy és fáj valami. Oké a sírsz. Oké, ha nem vagy tökéletes.
Na jó messzire ment ez a poszt.
* És most tegyük hozzá, hogy akikről beszélek azok egyszerű európai, amerikai emberek, a többiekről gőzöm sincs, hogy mit élhetnek át, nyilván nekik teljesen más problémáik vannak, mint az, hogy nem tudják hogy most akkor baj-e hogy átlagosak.
Tudom részben a személyiségemből jön, hogy gyakorlatilag majdnem minden munkát élvezek, és szeretek és lelkes vagyok.
Ugyanakkor azért ezt tudatosan is fejlesztettem. Nem a szeretni tudást, hanem mindig van még más opció amit csinálhatok.
A legelső lépést bénáztam el (amikor az irodalom versenyt választottam a matek helyett, pedig akár csinálhattam volna mind a kettőt, hiszen képen lettem volna rá). Szóval ott kizártam hetedikben minden jövőben történő tudósos, matekos szakmát, hivatást stb.
Nade utána már tudatos döntés volt, hogy a gazdálkodás és menedzsmentre mentem (nem tudom mekkora része volt annak, hogy gőzöm nem volt mit akarok csinálni, és meg akarom adni a lehetőséget később magamnak, hogy onnan még bárhova lehet tovább menni). De a lényeg, hogy ott is azt a döntést hoztam meg, hogy na innen még elég sok lehetőségem lesz később.
Aztán elmentem dolgozni infos projektmenedzserként (hiszen mindig is lenyűgözőnek tartottam az informatikát), meg ugye ott volt a szakkoli. Aztán pénzügyre mentem, ami baromira nem vágott a 'szakmámba', de nem érdekelt, mert kihívás volt, aztán meg az afrikai segélyekről írtam a szakdogámat. Aztán meg közben meg főzni is szeretek. És különben meg csináltam anyának egy weboldalt.
Szóval most amúgy nem nagyon, csak kicsit vagyok válságban, hogy mit is akarok kezdeni az életemmel:
- Csinálni ugyanezt, amit eddig - infos projektmenedzserként (az biztos, hogy igaming cégnél nem akarok sokáig, megöli a kicsi lelkemet valójában, hogy tényleg szerencsejáték bizniszben dolgozok)
- Főzni egy étteremben - később rendesen szakács lenni (nem az az őrült típus, de valahol valamilyen formában embereknek főzni)
- Elindítani egy kisvállalkozást, kisvállalkozásoknak - üzleti tanácsadás, pénzügyi terv készítés, weboldal készítés - amit valójában anyának csináltam
- Kezdő pénzügyesként elhelyezkedni valahol
- Elmenni az Enszhez dolgozni Afrikába - ez nem valószínű, nagyon lehetetlen bekerülni, minimum egy fél éves program, amikor tök ingyért dolgozik az ember. Értem hogy befektetés, de azért na, honnan, miből.
Amin meg mindig elgondolkodok, hogy baj az? Baj ha tök átlagos vagyok. Egyszer olvastam egy nőről, aki valami blogot ír arról, hogy ő mennyire átlagos. És ezt mennyire imádják az emberek.
És őszintén? Sokkal több az átlagos ember, mint a különleges. És szerintem ez egyáltalán nem baj.
Átlagos vagyok, átlagos intelligenciával, átlagos vágyakkal, átlagos párkapcsolattal, átlagos munkával. És ez teljesen rendben van. Nem baj, ha nem én vagyok a projektmenedzserek Gordon Ramsayja.
Nagyon sok ember szerintem kurvára feszeng azon, hogy ő csak egy sima lány, fiú, dolgozó, apa, anya. Nincs benne semmi, amiről blogot lehetne írni, amiből aztán sikersztori lenne, vagy nem csinált soha semmi olyat, ami megmaradna az utókornak. Miért kéne?
Szerintem teljesen rendben van, ha olyan vagy mint mindenki más. Egyrészt ez tökre nem igaz. Mindenki egyedi. Ahogy a Doktor fogalmazott, sose találkozott még olyan emberrel, aki ne lett volna fontos. Szóval attól, hogy valaki átlagos, még fontos, még egyedi, még egyszeri és megismételhetetlen, még bonyolult még lehet csodálatos. És van belőle hasonló kétszázezer. És ez tök oké. Mert ez az élet.
Az a baj szerintem, hogy az emberek borzalmas terhet tesznek mindennel magukra*. Nagyjából mindennel. Legyél különleges, találj magadnak egy hobbit, amit szeretsz, legyél boldog, ne hagyd hogy elnyomjanak, élj a mának, így tedd túl magad a szakításon, találd meg az igazit.
Oké, ha áltagos vagy. Oké ha a földön vagy és fáj valami. Oké a sírsz. Oké, ha nem vagy tökéletes.
Na jó messzire ment ez a poszt.
* És most tegyük hozzá, hogy akikről beszélek azok egyszerű európai, amerikai emberek, a többiekről gőzöm sincs, hogy mit élhetnek át, nyilván nekik teljesen más problémáik vannak, mint az, hogy nem tudják hogy most akkor baj-e hogy átlagosak.
1 megjegyzés:
Totál szubjektív vélemény és tőlem idegen módon kicsit ezoterikus is, de én szeretem úgy felfogni a dolgot, hogy az életem az egy ajándék a számomra, amit kaptam, és minél hasznosabbá szeretném tenni azért, hogy megmutassam, hogy nem hagyom kárba menni. Ez egy lehetőség, amiből meg kell próbálni minél többet kihozni. (Ráadásul az emberi élet is sokkal több lehetőséggel kecsegtet, mint egy örvényféregé.)
Szóval szerintem ez a feszengés is ebből adódik, hogy az illető meg akarja mutatni, hogy nem élt hiába. Nem a külvilágnak, csak a saját lelkét akarja megnyugtatni.
A Doktornak szerintem nem volt igaza, szerintem léteznek konkrét emberek, akik nem fontosak és abszolút közömbös az életük minden szempontból. Rengetegen vannak, akik csak hiszik magukról azt, hogy különlegesek, és legalább ugyanennyien vannak olyanok is, akikre ennek az ellenkezője igaz. De a lényeg szerintem az, hogy a sikersztoriért és az utókornak megmaradásért, az átlagtól való eltérésért meg kell dolgozni, az csak nagyon keveseknek jön egyből.
Szerintem a fontos az lenne, hogy legyen az ember előtt valami, ami a sajátja, és amit el szeretne érni. Nem láttam még átlagos embert boldognak. Akit láttam és boldog volt, az sose volt átlagos. Szerintem te se vagy az.
Nagyon meta gondolat, de valójában akkor is létezik átlag, ha mindenki tök egyedi. Annak is van átlaga.
Megjegyzés küldése