Csak egy munka volt

Na végeztem a napi rutinnal… megnéztem az Everwood-ot… hmm hát szeretem azt a sorozatot, na… mint mindig most is jó volt. Jólesik kikapcsolódni. Tanulnom kéne, de olyan lusta vagyok. Lustább, mint eddig bármikor… lehet, hogy most egy kis történet foszlányt fogok beszúrni… Csak egy munka volt… (egy XXVI. századi bérgyilkos naplójából) 2356-03-06 A lézerfegyverem csöve a férfi homlokának nyomódott. Előttem térdelt, szemei kétségbeesetten futottak körbe a komor neonreklámokon és kiabáló hologramokon. Kiutat keresett. A sikátor bejáratát fürkészte, ahol néha elsuhant egy-egy légpárnás autó. Tudta, hogy hibát követett el. Hitt. Bennem, nekem, a szavamban, a szerelmemben. Tudta, hogy nem lett volna szabad belém szeretnie. Megmondtam neki, előre megmondtam neki, hogy ne tegye. Tudta, hogy ezzel végzetes hibát követ el. Nem érdekelte. Összeszorítottam az állkapcsomat. Döntöttem. Már az elején eldöntöttem, hogy végig csinálom. Nem tehettem mást. Ez volt a munkám, ez volt az életem. De tudtam, hogy én is hibát követtem el. Nem értettem mi az, amit belül érzek. Nem ismertem. Szokatlanul bizseregtem tőle. Ha a férfira néztem, gyorsabban kezdett dobogni a szívem. Egyszerűen nem értettem. Akkor kezdődött, amikor először leültem mellé a holovetítőben. Nyomtalanul kellett eltüntetnem. Ez volt a parancs. Nyomtalanul. Mikor megláttam, tudtam, hogy ez más lesz mint az eddigi munkáim. Csak ültem mellette és néztem, ahogy ír. Számomra felfoghatatlan dolgokról. Az emberi gyöngédségről, a nő és férfi kapcsolatáról. Nem olvastam tovább, mert feleslegesnek tartottam. De akárhányszor ránéztem barna hajára, kutató szemére, ami a lapon járt fel-alá, édes tincseire, amint megrázza a fejét, valamiért máshogy kezdtem érezni magam. Mikor otthagytam, sokáig álltam az esőben. Fáztam, de nem a hideg miatt remegtem. Életemben először megrémültem valamitől. A férfi illata az orromba ivódott. Féltem. Éreztem a kezemben a fegyver leheletnyi súlyát. Mégis, legalább olyan nehéznek tűnt, mint azok a fegyverek, amiket még a mesterem mutatott nekem. Azok talán még golyóval működtek. Sokkal nehezebb volt meghúznom a ravaszt, mint eddig bármikor. Szinte már kívántam, hogy ne kelljen megtennem. Ezért a gondolatért pofon vágtam őt. Gyűlöltem, amiért fáj, hogy meg kell ölnöm. Gyűlöltem, hogy érzem azt a valamit, amit eddig nem ismertem. Talán szerelemnek hívják. Igen, azt hiszem ez a neve. Teljesen összezavart. Soha nem éreztem még csak hozzá hasonlót sem. Gyűlöltem ezt a túl emberi érzést. Mindig igyekeztem úgy viselkedni, ahogy elvárták tőlem. És ez az érzés sok volt nekem.Ő csak térdelt előttem, és már tudta, hogy vége van. Hogy már döntöttem. De még most sem érdekelte. Nem látott az álca mögé. Hogy mi is vagyok valójában. Soha senki nem ismert fel. Azt hiszik ugyanolyan normális vagyok mint ők. Csak a nőt látta bennem. Szeretett. Képes volt Engem szeretni! Ezért még jobban gyűlöltem. Pedig tényleg szeretett. Még a fegyverrel a kezemben is. Még a halál torkában is kívánta; „a fekete hajad illatát, fehér hamvas bőröd érintését, ajkaidnak ízét.” – így mondta. A fekete bőrkabátom csapkodott a szélben, hideg volt. Kicsit fáztam. A férfi meztelen háta libabőrös lett a csípős szemerkélő esőtől. Őrülten szerelmes volt belém.

folyt köv...