rövidebb-hosszabb elmélkedés

Szól a zene. Ez most éppen Dido. Sosincs türelmem végighallgatni a számokat, de most jólesik. Olyan nyugis minden. Igaz hogy jobb volna, ha menne az Internet, de már meg sem lepődöm. Most megint van valami baja. Szerintem a gép utál engem. Kifejezetten pikkel rám. Amikor tesóim jönnek a géphez, soha nincsen semmi baja… amint leülök a közelébe, lecsapja az egész faluban az áramot… persze nem, de azért jól esik ráfogni. Igazából már meg sem lepődök. Nem vagyok kompatíbilis a gépekkel… meg az elektromos cuccokkal. Kisülnek és megbolondulnak, ha a közelükbe megyek. Itt van előttem Ernest Gellner: a szabadság feltételei című műve. A civil társadalom és vetélytársai. Olyan érdekes, erre nekem a hülye biokémiát kell tanulnom, a kis zsákocskák, meg a halál tudja még, hogy miket. Szabad időmben azt fogom olvasni, most csak belelapoztam de már ez az egy oldal is megtetszett. Az erkölcsi rend végnapjai. A fejezet címe. Arról szól, hogy az hogy a nagyhatalmaknak már vannak atomfegyvereik, ezzel a tömegpusztító eszközzel sikerült csak elérnünk a világbékét. Milyen morbid, és ironikus. De ha belegondolunk tényleg. „… a halott ember visszalő” effektus. Ha kilövöm az atombombát halott vagyok, mert rám is kilövik. Az emberek ostobák. Ezzel sakkban tartják egymást és magukat. Szóval ez tetszett ez az oldal, azt hiszem felcipelem a szobámba, hogy elolvassam.. Vagy legalábbis belelapozzak. Persze önszántamból szívesen tanulnám, meg érdekel. De kíváncsi vagyok, hogyha egyetemen kell majd ezt elolvasnom, és ez lesz egy tétel, vajon mit fogok hozzá szólni… de először kerüljek be az egyetemre… még nyelvvizsgám sincsen… de akkor is megszerzem, ha mást nem akkor kimegyek egy évre bébiszitterkedni, és akkor majd megtanulom azt a hülye nyelvet, csinálok egy felsőfokút, és akkor majd felvesznek az egyetemre…J a jövő zenéje… Valamelyik nap Lamine, feltette nekem a kérdést, hogy szerintem a fejlett országoknak támogatniuk kellene-e a fejlődő országokat. Nekem a válaszom az egyértelmű igen volt rá. De persze ez nem meglepő, mert megrögzött idealista vagyok. Hiszek a jobb világban, és vízöntő identitásomból adódóan (remélem azért jó ez a szó ide) elkötelezett világmegmentő vagyok. Még a végén én akarom majd megváltani a világot. Tőlem meglehet kitelne. Szóval feltette nekem ezt a kérdést. Ez bennem két bonyolultabb gondolatfolyamot indított el. Az első maga a kérdés volt. Sokat beszéltünk róla, ami jó volt. Tudniillik nagyon intelligens… és egyből rávágtam a magam idealista válaszát, hogy igen, hiszen ettől fejlődik a világ. De amikor el kezdem rajta gondolkodni, eszembe jutott, hogy például, az Amerikában élő jómódú embereket miért zavarná az, ha kihalna fél Afrika az éhezések következtében. A végén arra jutottam, hogy nem csak én vagyok egyedül idealista, és hogy valakit rajtam kívül is biztos zavarna. Aztán eszembe jutott még az is, hogy el kell jutnia a fejlett országoknak egy olyan kulturális szintre, ahol már nem csak a saját jólétük az elsődleges, hanem esetleg a világ egy eldugott táján levő kis falucska lakói élete sem utolsó. És talán az többet segít, ha nem veszek még egy limuzint, hanem inkább abból a pénzből a falu egyhónapi ellátását finanszírozom. De mondom, ahhoz el kell érnünk egy megfelelő érzelmi, és felfogási szintre. A másik folyamat pedig az volt, hogy míg én nagyjából háromnegyed órán keresztül ecseteltem neki, hogy a szülinapi pénzemből mit fogok venni, feltette nekem ezt a kérdést. Később döbbentem rá, hogy én komolyan ennyit beszéltem arról, hogy venni fogok egy nadrágot??? És tényleg ennyit beszéltem róla. Vajon sekélyes lennék emiatt? Illetve, hogy lehet az, hogy én nem gondolkodom ilyeneken? Igaz tizenhét éves lány vagyok, aki szeret jól kinézni… de én komolyan csak a nadrágommal meg a parfümmel törődöm, amíg neki ilyen gondolatai vannak? Hmm… hát nem jutottam dűlőre a témában… Végülis azt hiszem megint sikerül megszegnem a magamnak tett ígéretet. Megint kezd megtalálni egy zöld szemű szörny… ennyit a fogadalmakról… néha annyira nem értem az emberi szerkezetet. Valami nagyon rosszul lett kitalálva. Hogy lehet az, hogy valakit hihetetlenül ismerünk és szeretünk, és mégsem vagyunk képesek hozzá Úgy vonzódni, és hogy van az, hogy valakit nem is ismerünk, mégis vonzódunk hozzá úgy… máshogy… soha nem fogom megérteni. De kezd beigazolódni a nagy elméletem, miszerint a világ egy nagy próbafülke… felpróbálunk egy ruhát, kipróbálunk valakivel egy kapcsolatot, és amikor rájövünk, hogy a ruha mérete nem megfelelő, vagy túl drága, akkor szépen leveszzük, és visszatesszük a polcra. Csakhogy nagyon ügyetlenek vagyunk, és a ruhák elszakadnak… Azért remélem, hogy nem vagyok sekélyes…