tavaszodik

Tegnap voltam Yann Tiersen koncerten. Be kell valljam, hogy egy nagyon picit reménykedtem, hogy Ameliet is fog azért játszani, de hát ez nem történt meg. Ettől függetlenül nem volt rossz (bár a végén volt két szám, amihez másfajta tudatmódosító szert kellett volna fogyasztanom sör helyett). 

Főleg az volt a jó, hogy ott voltam, hogy megint egy olyan élményt szereztem, ami csak az enyém, én döntöttem el, hogy ott leszek. És nem azért mentem el, mert az csávóm mondta, vagy nem állt a hátam mögött mint egy deszka savanyú fejjel sporthíreket olvasva(ugye mint efotton paddyn). Hanem én voltam ott. 

Tudom sokszor írom ezeket, de hát eddig nem így volt. És nagyon szánalmas, hogy nem így volt. De igazság szerint jobb így. Valamikor egy ködös fal jött az exkapcsolatom és közém. Kicsit olyan érzés, hogy nem is értem, hogy ez valaha az én életem volt, csak nagyon halványan rémlik, hogy igen, én ezzel az emberrel együtt voltam. Olyan érthetetlen és olyan nagyon távoli. 

És bármennyire is furcsa az egyedüllét, hogy van hétvége amikor egy teljes napig meg sem szólalok, ez az egyedüllét sokkal tartalmasabb, mint amit az exfiúval csináltunk. 

A tovább mögött kapcsolatsirató elmélkedő hálálkodás, hogy vége. 

És ott van a vászon a szekrényem mellett az ecsetekkel és a festékkel együtt. És senki nincs, aki hazaküldetné velem, hogy úgyse fogom használni. És senki nincs, aki azt mondja, hogy úgyse fogod ezt a sport dolgot sokáig csinálni. Nem kell a folyamatos kétkedéssel küzdenem nap mint nap. 

Mert hát őszintén, most hirtelen semmit nem tudok mondani, amit én csináltam a négy év alatt és az excsávó hitt volna benne vagy elismerte volna, vagy támogatott volna. Csak játszótér (szakkoli), úgyse folyatod (futás), úgyse fogsz soha nekiállni (festés), a melómról se beszélhettem, mert hát az csak meló (a 20 órás gyakornoki szar lehet hogy csak meló, vagy az excelbűvölés szararc munkatársakkal lehet hogy csak meló), a suliról se beszélhettem (hiszen szar a képzés a BME-n, hát igen a műmen lehet hogy az volt, minek mentél rá, de én imádtam a pénzügyet). Még az elképesztően érdekes alapítvány trilógiának a szociológiai, tömegpszichológiai vonzatáról sem beszélhettem, mert az meg könyv (pedig az emberek tömeges viselkedése még érdekelte is) ő meg nem olvas. 

Istenem dejó, hogy már nincs rajtam ekkora nyomás. Mennyire szürke kis befolyásolt izé voltam. 

Mondjuk pont úgy kezelt, ami voltam neki, egy ígéretes inkubátor és génállomány a jövőbeli gyerekeinek, kezdetben meg státuszszimbólum. Aztán meg hirtelen nem voltam szakkoli elnök, meg 21 éves friss hús sem tökéletes combokkal, vagy nagy mellekkel, amit lehetett volna mutogatni a haveroknak. Aztán amikor még azt is mondtam, hogy konfliktus hogy gyerek vagy izé meló majd egyszer, az inkubátor voltomat is elvesztettem, meg nem is mozogtam, hogy pozitív példát mutassak majd a jövőbeli gyerekeknek, meg már feszes se volt a seggem, így hát kiestem az érdeklődésből. És még nagy bután azt vártam el, hogy így izé szerelem legyen meg minden és ne legyen a világvége ha részegen kifejtem, hogy szeretem. Ugye. Tudjátok mi a legszebb az egészben? Hogy ezek közül egyik ferde sem az én agyszüleményem (oké, az inkubátor tőlem származik, de a következtetés nem, hogy akkor lehet nem én vagyok a megfelelő személy wtf..). Jaj azt még kihagytam, hogy a meló és a mesterszak mellett már nem voltam olyan fűszeres, mint amikor megismert. 

Ó de csodás ettől megszabadulni. Most éppen nem is emlékszem, hogy valaha értékelt volna. (És arra emlékszünk, amikor viszonylag hagyta el a számat az "ééértékelj" aranyos vicces kétségbesett mondata felé.)

Na most inkább alvás. És inkább megnézem a lila tulipánt, amit magamnak vettem. Imádom a tulipánokat.