minden szipiszuper

Amúgy kiderült, hogy gerincferdülésem van, hanyagtartással, lúdtalppal meg bütyökkel. Legalábbis ezek voltak a papíromra írva. A bütyköt az orvos nem is mondta.
A gerincferdülés miatt van az, hogy amikor bepánokolok nagyon (nagyon nyomja valami a szívem), akkor nem kapok levegőt, és a nagylevegővételre annyira fáj a hátam, hogy szeretnék sírni.
Valójában az van, hogy jelenleg nincs olyan testrészem, ami teljesen rendben működne. Talán öö az ujjaim, meg a szívem. Meg azok a belső szervek, amiket nagyjából tudom, hogy mi a dolguk.
De szerintem sikerült kialakulnia valami ételallergiának is.

Szóval tök jó, hogy odafigyeltem magamra az egyetem alatt. Jelenleg egy mozgó emberi roncs vagyok.
Azok az orvosok meg akikkel találkozom szarok. És még csak nem is tudok rájuk haragudni. Elhiszem, hogy kegyetlen dolog lehet egy napon a huszadik gerincferdüléses emberrel foglalkozni max 10 percet. Ettől még én nem érzem magam úgy, hogy na akkor kezelve lettem. A bütyköt meg se említette, amit felírt a lapomra. Most van vagy nincs?

Az arcüreggyulladásom is rosszabb. Kaptam rá sprét. Hűha.

Szóval ha van egy újévi fogadalmam, akkor az, hogy minden ilyen szaromnak a végére járok és elkezdek rendszeresen sportolni.

Ezen felül meg próbálom eltüntetni az összes lerakódott borzalom sérülésem, amit a tavalyi év eleje, meg az előtte levő évből szereztem. Önbizalom hiány, bizalom hiány, tudjátok kinyírni a fejemből azt a gondolatot, hogy a végén úgyis elhagy mindenki a gecibe, a rettegést, hogy engedjem elhinni magamnak azt, hogy nem vagyok egyedül. Én nem tudom mit lehet ezzel kezdeni, de engem az a tavalyi dolog teljesen hazavágott. És még most is érzem az utóhatását. És dühös vagyok magamra, és az emberekre akik ezt tették velem.

Gyakorlatilag általánossá vált, hogy nem mesélek senkinek sem magamról semmit.  És igazából nem tudom az okát. Feltételezem teljesen vegyes az egész. Haragszom, félek. Rettegek attól, hogy megint elengedem magam, boldogan élek a kis rózsaszín virágaim között, aztán egyszer csak jön a szarvihar és szétbasz mindent, mert nem vettem észre, hogy mi történik körülöttem. Hogy esetleg nem figyeltem oda valakire eléggé, hogy nem voltam elég jó.
És tudjátok mit, éppen ezt érzem most megint. Hogy az általános énem, aki akkor vagyok, amikor nyugodtan, görcsölés nélkül élem az életemet, az nem elég jó. Az keveset mesél magáról, arról hogy mire gondol, az nem figyel oda eléggé a barátaira, az elvan a kis világában. És ez nem elég.
És akkor mi a fasz van, hogyha amikor én jól érzem magam, önmagam vagyok, akkor az nem elég jó az embereknek akik körülöttem vannak.

Rengeteg szar van bennem, félelem, görcs, rettegés, aggódás, harag, amivel nem tudom mit kellene kezdenem. Mert elmondani sem tudom senkinek. Ilyenkor mi van. Valójában ez olyan, ami csak bennem van, magamban kell rendbe rakni dolgokat, csak nem tudom hogyan.

A másik meg a mélypontom a melóban, ami kb decemberben érte el a csúcsát. Aztán rájöttem, hogy ez már megint csak egy olyan gond, ami bennem van. Sok minden összejátszott, és magamban kell helyrebillenteni a magamról kialakított képemet, hogy nem csak egy asszisztens vagyok. (vagy de?)

Szóval valójában éppen az történik, hogy bezártam magam, és küzdök éppen a valójában nem is létező démonjaimmal, amiket magamnak teremtettem és haragszom az egész világra.