Tudjátok mit imádok csinálni?* Mondjuk gondolom nem lesz nagy titok, de most ki is fejtem, hogy miért. Főzni. Imádok főzni. Meg néhány főzéshez kapcsolódó emlékemet is leírom. Lehet, hogy hosszú poszt lesz.
A főzés nekem olyan, mint egy tánc. Ritmusa van, íve van, dallama van.
Legelső emlékem a főzéssel kapcsolatban az, hogy nagyszüleimnél vagyunk (nem az ufós hanem a másik) és a kamrában mosogat nagymamám és pedig ülök a pulton, és imádok bent mindent. A lisztet, a fonott kosárban a tojásokat, a zsíros bödönt. Gondolom előtte főztünk is, de arra nem emlékszem. A következő, hogy megcsinálom életem első maggi kocka levesét, a következőnél már használok fűszereket.
Aztán az, hogy megsértődök nagymamámra, mert megcsinálta helyettem a zöldségcsomó kötözését, és hogy én így sose fogom megtanulni, hogy hogyan kell.
Aztán az, hogy megcsinálom 11-12 évesen a mézes krémest, amit egy fél napig sütök, mert anya csak karácsonykor és húsvétkor csinál. Meg a babgulyást nem sokkal később bográcsban, mert az is ritkán volt.
Most hétvégén másfél óra alatt megvolt a mézes krémes, pedig nem egyszerű.
Főzés közben gondolkodni kell, előre tervezni a következő lépésedet, sorrendet felállítani. Nem mindig kerülök bele abba az állapotba, amikor táncolok a konyhában, de amikor igen, akkor minden gördülékenyen megy, akkor oka van minden mozdulatnak, ki van számolva, hogy egyik kezemmel felteszem a polcra a sót, a másikkal leveszem a borsot és egy pillanatra sem esik ki a ritmusból. Amikor ilyen vagyok kívülről nővérem szerint úgy nézek ki, mint akit feltekertek másfélszeres gyorsaságra.
Tudom mi a következő lépés, tudom mennyi idő kell még a húsnak, hány percig lobogjon még a víz. És közben tanulok, ha túl sokáig tart, amíg megfő, akkor tudom, hogy kisebbre kellett volna vágnom, vékonyabbra.
Imádom, hogy vannak szabályok, amiknek az ismeretében a furcsa ízekből a végére remekmű lesz. Imádom amikor valami újat teszek össze, és amikor megkóstolom tűzijáték van a számban, az ízek buliznak egymással. Imádom, ahogy serceg a hús, ahogy a besamel besűrűsödik, ahogy frissességet kap az étel a citromtól, ahogy a sajt ráolvad a szendvicsre, ahogy a vaj minden finomabbá tud tenni. Imádok kipróbálni új dolgokat, eszközöket, elsajátítani új technikát, titkokat, megtanulni új ételeket, fűszer kombinációkat.
És imádom, amikor a végén leülünk enni és mindenkinek ízlik, amit csináltam. Szeretem (ezt nem imádom, csak szeretem), hogy a végén és közben a meleg vízben elmosogatom a már nem szükséges eszközöket.
Az egész egy könnyed tánc, aminek a végén eszünk egy jót. Koncentrálni kell, kiüríti az agyam. Olyan mint a festés, minden ecsetvonásnak céljának kell, hogy legyen. És én minden receptben tudni akarom ezeket az célokat.
Imádok főzni. És a legjobb, hogy ezt megtudom osztani valakivel, aki szintén szeret főzni.
* beszélek hozzátok, mert hátha van itt olyan, aki úgy várja a posztokat mint én nővérem esetében :)
A főzés nekem olyan, mint egy tánc. Ritmusa van, íve van, dallama van.
Legelső emlékem a főzéssel kapcsolatban az, hogy nagyszüleimnél vagyunk (nem az ufós hanem a másik) és a kamrában mosogat nagymamám és pedig ülök a pulton, és imádok bent mindent. A lisztet, a fonott kosárban a tojásokat, a zsíros bödönt. Gondolom előtte főztünk is, de arra nem emlékszem. A következő, hogy megcsinálom életem első maggi kocka levesét, a következőnél már használok fűszereket.
Aztán az, hogy megsértődök nagymamámra, mert megcsinálta helyettem a zöldségcsomó kötözését, és hogy én így sose fogom megtanulni, hogy hogyan kell.
Aztán az, hogy megcsinálom 11-12 évesen a mézes krémest, amit egy fél napig sütök, mert anya csak karácsonykor és húsvétkor csinál. Meg a babgulyást nem sokkal később bográcsban, mert az is ritkán volt.
Most hétvégén másfél óra alatt megvolt a mézes krémes, pedig nem egyszerű.
Főzés közben gondolkodni kell, előre tervezni a következő lépésedet, sorrendet felállítani. Nem mindig kerülök bele abba az állapotba, amikor táncolok a konyhában, de amikor igen, akkor minden gördülékenyen megy, akkor oka van minden mozdulatnak, ki van számolva, hogy egyik kezemmel felteszem a polcra a sót, a másikkal leveszem a borsot és egy pillanatra sem esik ki a ritmusból. Amikor ilyen vagyok kívülről nővérem szerint úgy nézek ki, mint akit feltekertek másfélszeres gyorsaságra.
Tudom mi a következő lépés, tudom mennyi idő kell még a húsnak, hány percig lobogjon még a víz. És közben tanulok, ha túl sokáig tart, amíg megfő, akkor tudom, hogy kisebbre kellett volna vágnom, vékonyabbra.
Imádom, hogy vannak szabályok, amiknek az ismeretében a furcsa ízekből a végére remekmű lesz. Imádom amikor valami újat teszek össze, és amikor megkóstolom tűzijáték van a számban, az ízek buliznak egymással. Imádom, ahogy serceg a hús, ahogy a besamel besűrűsödik, ahogy frissességet kap az étel a citromtól, ahogy a sajt ráolvad a szendvicsre, ahogy a vaj minden finomabbá tud tenni. Imádok kipróbálni új dolgokat, eszközöket, elsajátítani új technikát, titkokat, megtanulni új ételeket, fűszer kombinációkat.
És imádom, amikor a végén leülünk enni és mindenkinek ízlik, amit csináltam. Szeretem (ezt nem imádom, csak szeretem), hogy a végén és közben a meleg vízben elmosogatom a már nem szükséges eszközöket.
Az egész egy könnyed tánc, aminek a végén eszünk egy jót. Koncentrálni kell, kiüríti az agyam. Olyan mint a festés, minden ecsetvonásnak céljának kell, hogy legyen. És én minden receptben tudni akarom ezeket az célokat.
Imádok főzni. És a legjobb, hogy ezt megtudom osztani valakivel, aki szintén szeret főzni.
* beszélek hozzátok, mert hátha van itt olyan, aki úgy várja a posztokat mint én nővérem esetében :)
1 megjegyzés:
szééép, jó volt olvasni :)
és klasszikus flow élmény.
Megjegyzés küldése