Egy ideje fogalmazódik bennem a következő gondolat.
Teljesen oké, hogy az embernek vannak érzelmei.
Teljesen oké, hogy engem érzelmek kötnek a projektjeimhez, a melómhoz, a sütőmhöz, a padlómhoz.

Ez annak kapcsán jutott eszembe, hogy milyen gáz lesz, ha elsírom magam az utolsó munkanapomon, vagy amikor felmondok (ez nem történt meg). De miért ne tehetném. Kinek lesz attól rosszabb, ha meglátszik rajtam, hogy mennyit jelentett ez a meló, vagy mennyire fog hiányozni az egész. Kevesebbnek látszom majd? Változtat negatív irányba bármit? Nem. És ha visszafogom magam, miért lesz nekem jobb? Semmivel.

Szerintem ez nálam mindig így volt, nyilván nem tudatosan, és visszafogottan. De ezért vallhattam annyiszor szerelmet a vállfafiúnak. Vesztettem vele? Persze, megijedt és elhúzott a picsába és soha nem lett belőle semmit. Baj ez? Már nem. Mi lett volna, ha nem teszek meg mindent? Ma is azon gondolkodnék, hogy de még ha ezt és azt mondtam volna. Nem mondtam eléggé. De nincs bennem ilyen. El tudtam engedni. És ő mit gondol? Nem tudom. Minden lehetőséggel tisztában volt.

És teljesen oké, ha sírok, ha valami bánt. Ha valami fáj. Mert azzal kimondom, tudatosodik bennem. És esetleg tudok rajta változtatni. Vagy csak tudok róla. És ez már nagyon sokat segít.

Tegnap voltam Hans Zimmer koncerten. Életem legjobban elköltött forintjai voltak. Olyan szinten belém mászott az egész, szerintem ilyen lehet ha be vagyok drogozva. Utána úgy éreztem magam, mint aki részeg. Vagy háromszor-négyszer sírtam. És? Nem azért mert eszembe jutott, hogy a filmben mi történt. Hanem mert az a zene elérte, hogy lássam a zenét. Fura ezt kimondani, de láttam, ahogy növekszik, ahogy elhalkul, ahogy belép egy új hangszer egy új színnel és formával. És sírtam. Mert belém költözött. És mert kinyíltam, és most sok minden miatt szeretnék sírni, nyilván, hát a szüleim, a barátaim, a munkám az otthonom, a szüleim. És ez igazából leírhatatlanul csodálatos volt.
De ehhez lehet, hogy az kellett, hogy tudjam, hogy oké, ha az embernek vannak érzelmei.