Meg tegnap arra jöttem rá, hogy az "ügyfeleim"* ugyanolyan rosszak, mint otthon, csak még rosszabbak, mert görcsösen ragaszkodnak hozzá, hogy az ő projektjük a legfontosabb és legyen kész határidőre. Ugyankkor infot azt már nem adnak, nem gondolják végig, álmodoznak. Viszont követelőzőbben.
Meg ugye az egészben az is rossz, hogy nem tudom mit mondhatok el, mit nem. Mennyire lehetek elutasító mennyire nem.
Ez is tökre kimerítő, teljesen bizonytalan vagyok mindenben.

Ma jutott el az agyamig, hogy itt bizony nem pár hónapot fogunk élni. Hanem minimum két évet. Amúgy meg az van, hogy ha karrier szempontjából nézem azért nem lesz ez nekem rossz, várhatóan egy év múlva vagy kicsivel utána már Projekt Manager leszek, ami nem tudom mit fog takarni, tekintve, hogy nem nagyon van ilyen most a cégben, de hát ha azt nézzük majd, hogy amikor hazamegyünk akkor milyen tapasztalatom lesz, elég könnyű lesz majd melót találni. Remélem.

Addig is nehogy azt gondoljátok, hogy amúgy szar itt máltán, ahol a vasárnap abból áll, hogy lemegyünk a partra a kocsinkkal, aztán hazajövünk, mert meguntuk. Szóval nem olyan rossz itt, csak hogy írjam le a dolgot.

Otthon mindig voltak fix pontok az életemben, most nem a barátokra meg lakásra meg családra kell gondolni. Hanem tudtam, hogy legkésőbb a kisboltban tudok valami olyan reggelit venni, ami jó lesz. Vagy tudtam, hogyha kell egy ilyen meg olyan ruha, akkor hova kell bemennem, hogy gyorsan végezzek. Vagy tudtam, hogyha gyorsan haza akarok jutni, merre kell mennem. Tudjátok, mint amikor egy ismert konyhában mozogsz és tudod hova kell nyúlni, hogy elővedd az a fakanalat, amit szeretsz.
Itt most nekem minden olyan, mint egy atom körül mozgó elektronok. Folyton zizeg minden, nem tudok behatárolni egyetlen állandó pontot sem. Változnak, nem értem őket, amit értek nem tetszik, nincs meg az az otthoni magabiztosság. Frusztráló az egész na.

De gondolom, ez az idővel majd változik. 

*Valójában nem ügyfelek, hanem a cégen belüli projekt tulajdonosok.