Különben nagyon szeretem a blogom címét. Nem a shiny ponyt meg a dancing with the dinosaurt, hanem a valaholelveszve-t.
És nem azért mert állandóan elveszve vagyok. Sőt. Igazából egészen komplex ez a név, ha jobban belegondolok. Sose gondoltam még bele jobban. Mert valójában valahol elveszve sem rossz dolog lenni. Csak úgy elindulni és elcsámborogni a világban és elveszni és élvezni a pillanatot. De olyan is van nyilván, hogy ugyan életem az életem, de hát valahogyan valahol mégiscsak el vagyok veszve. Meg olyan is van, hogy belekerülök egy kapcsolatba, amiben valahogy elveszek.
És ez így jó.

Itt Máltán szépen minden a helyére kerül, van már bankkártyám, van albérletünk, ami jó, vagy internetünk az albérletben, ami jó, tegnap vett L. kocsit. Hamarosan lesz helyi lakcím kártyám is. Van munkahelyem is, ami jól fizet.

Meg van a munkahelyem. Ahol semmit nem kell jelenleg csinálnom. A hét elején át kellett nézni az elmúlt három év nem felcímkézett feladatait a rendszerben és felcímkézni. Ez ötszáz számomra szinte értelmezhetetlen feladatot jelentett. Aztán meg dokumentumokat is kell gyártanom. Olyan projektekről, amikről még csak a nevét lehet tudni.

Ha főzéssel próbálom elmagyarázni, akkor körülbelül a következőket kell csinálnom.
Hét elején át kellett néznem régi ételmaradékokat, és fel kellett őket címkéznem, hogy melyik ételhez akartunk használni vajon, vagy csak ételmaradék, vagy csak biztonsági tartalok volt. 
Aztán csinálnom kellett egy olyan dokumentumot, amire majd ráíthatjuk a receptet egy olyan ételnek, amiről csak a nevét tudjuk. De a főzést amúgy már félig elkezdték: a pörökölt alap kész van, a hagymát beletették már, persze azt már nem tudom felcímkézni, de amúgy később majd kell róla egy felvételt leadnom, hogy hogyan készült.
 Aztán fel kellett állítanom a főzőpult körül a kamerákat, hogy később tudjak róla jelentést készíteni videó formában. De még nem tudjuk mi lesz pontosan a recept, én még soha nem főztem ilyet, a nevét már hallottam, meg egyszer olvastam egy hasonló ételről egy könyvben. 
De elő kellene készítenem a tárolókat az alapanyagokhoz. Persze az ételt nem én főzöm, nem tudjuk mikorra kell elkészülnie és hány vendég érkezik. Azt mondta a főnököm a hét elején, hogy beszéljünk majd a szakáccsal, ő tud részleteket. De ő most szabin van.

Szóval most van egy papírom (hál istennek elektronikus, szóval bármikor bővíthetem), ahova majd a recept megy, amivel én majd annyit fogok csinálni, hogy kipipálom, ha az egyik alapanyag készen van, vagy egyik lépés elkészült. A főzés több órán keresztül fog tartani, nekem majd óránként jelentést kell készítenem, de csak a kamerákon keresztül egy külön szobában nézem a főzést, kóstolni nem kóstolhatok. Néha kijön majd a szakács és kérdezhetek tőle.

Pont olyan izgalmas amit csinálok, mint amilyennek hangzik.

Jah azt kihagytam, hogy több szakács is van, és van amelyiktől ha néha kérdezek, akkor értetlenkedik, de aztán a főnököm meg neki ellentmondó dolgokat mond, amiből azért egy, oh, thanks Andrea, you’re right jól esne.
Most értékelem csak, hogy mennyire jó dolgom volt az előző melóban. Hiányzik azét sokszor.
Egy dokumentáló csicska vagyok. Valahol elveszve.

De amúgy nagyon nem panaszkodok még most sem, mert tanulok angolul kommunikálni, tanulok a módszertanról, tanulok angolul a szakmáról. Meg hát bánhatnának velem sokkal rosszabbul. De nem hiszem, hogy ez lesz az álommunkám. És különben is, amikor az hangzik el egy meetingen, hogy na de ez a megoldás nem jó, mert az a célunk, hogy a játékos minél hamarabb elköltse a pénzét, akkor meghal belül egy kis Andi. Most szépen bezártam hátra és etetem mindennel, hogy jobban érezze magát. Igyekszem legalább valami önkéntes munkát találni neki. Most Harry Pottert tudok adni neki. Töménytelen mennyiségben.

Meg csokit.