önbizalmat magamba

szóval, szóval... Ez van, amíg másba szerelmes az egésznek semmi értelme, és én ezt nagyon jól el tudom fogadni. Tényleg, én is voltam már rosszkor másba szerelmes. De hogy ezt miért nem lehetett velem közölni? Nem szerelmet vallottam neki, nem azt mondtam neki, hogy nem tudok nélküled élni, vagy hogy tőled várom a világom megmentését... Istenem, nem férjül kértem, csak meguntam, hogy játssza itt a tudatlant(nagyon is tisztában volt azzal, hogy tetszik) a végén szépen kimondtam, hát azóta nem beszéltünk, egy szót sem. Nem hiszem, hogy olyan megerőltető lett volna mesélni arról, hogy ő még belé szerelmes. Nem vagyok halálosan belezúgva, könyörgöm. Soha nem mondtam neki. Most akkor... áhh nem értem...mindegy igazából ez csak egy tévút volt, ami a nagy világbölcsesség alapötletéhez vezetett. Persze még dolgoznom kell rajta. De egy igazi kiforrott gondolatról van szó:) És ím, pallérozott elmém legújabb szerzeménye, mely mögött 17 évnyi tapasztalat csücsül… nem baj. Először is, rájöttem, hogy a Nő tökéletes. :D, minden Nő az. :D hogy ez eddig miért nem volt egyértelmű számomra, még nem világosodtam meg.. A másik, hogy a Férfiak, mindegy hogy milyen erősnek mutatják is magukat, mindegy, hogy milyen nemtörődömnek is mutatják magukat, minden tettük mögött egy Nő megszerzéséért vívott harc áll. Mindegy, hogy most az a Nő én vagyok vagy valaki más. A Férfi egy Nőért fog cselekedni. Mindegy, hogy ki az illető. Törékeny, bár erősnek mutatja magát, befolyásolható, persze lehet ez az udvariasság is, de azért abban is ott van, hogy kapjanak a Nőtől egy hálás pillantást, csak hogy véletlenül hozzáérjünk. Ez a gyermeki öröm, mindenkiben ott van. Ahogy nézed a folyosón elsuhanó több száz Fiút, Férfit. A buszon utazó dolgozó Férfit, mind-mind csak arra a megnyugtató közelségre vágynak, amit mi tudunk adni nekik. Csak mi, és ez valahol nagyon jó ám. Igazság szerint a legjobban akkor tudjuk kezelni a világot, a benne lévő hataloméhes Férfiakat, ha tisztában vagyunk testünk minden rezdülésével, adottságával, és megfelelően lehet használni. Erre az utcán sétálva jöttem rá, miután túltettem magam azon a tényen, hogy igen, az én szívem hőse ( uhh ez azért durva volt) szóval hogy ő is valaki más elismerő mosolyára vár. Az a Fiú is, aki, annyiszor törte már össze ostoba és tapasztalatlan szívemet, ő is valaki más elismerő pillantására vár…Mind, mind egy Nő mosolyára, közelségére várnak, vágynak. És ha Én ezen felül tudok emelkedni… akkor a kezemben van a hatalom..:D Mint mondtam, az utcán sétálva jöttem erre rá, a felismerős hihetetlen kisugárzást kölcsönzött nekem. Csak sétáltam a fehér kabátomban, a seféle hajammal, seféle sminkkel, és büszkeség, és önbizalom átjárta minden lépésem. Óriási élmény volt, mert olyanok is megnéztek, akik legtöbb esetben csak átsikklottak volna felettem. Hát ez az. És keresték a tekintetem átható enyhe, kellemes és hűs mivoltát... hát erről beszélek én. A háttérben mindig a Nő áll… bármi történjen is… és így már nem érdekel az, hogy engem nem övez most ilyen dicsfény attól, akit szeretnék. Mert nincsen rá szükségem, mert övez más Nőt… Persze nem mondom, hogy nincsen szükség a másik nemre…ugyan, bágyadtan elmosolyodom, ilyet egy szóval sem említettem. Igenis szükség van rájuk, de még mekkora. És az a helyzet, hogy igen mi Nők, pedig a Férfiak rabjai vagyunk mindenestül. De ha ki tudok ebből a rabságból szabadulni egy kicsit is, akkor a világ felett érezhetem magamat. És ma ott éreztem magam, és láttam felülről mindent, pont olyannak amilyen, habár már nem tudok vissza emlékezni rá. Egymás rabjai vagyunk, de azt hiszem a Nő megteheti, hogy nemet mond, és az sokkal elegánsabb mint amikor egy Férfi teszi. Isten megteremté a Férfit. Sokáig szemléli, figyeli, majd hosszas vizsgálás után, miután felfedezte minden hibáját, megalkotja legtökéletesebb teremtményét, a Nőt… Ennyit a feminista ömlengésből

A habos elefántcsonttorony

Azt hiszem, itt az ideje, hogy visszavonuljak. Nincs értelme vánszorogni idekint. Nincsen egészen egyszerűen nincsen. Ostobaság várni, hogy megtörténjen a csoda, és szeretni tudjak, vagy szeressenek. Nem vagyok kiakadva. Én két művészi zöld szemű mellett edződtem, ő már nem tud újat mutatni. Nem tud olyat mutatni, vagy tenni velem, ami túl tudja szárnyalni az elődjei teljesítményét. Már megtanultam, hogy hogyan lehet nem törődni az érzelmekkel, már megtanultam, már tudom, hogyan kell csinálni. Ma már nem nehéz... ha ő visszatér máshoz, ha ő nem beszél velem? nem lep meg..nem vagyok meglepve, vagy ledöbbenve, nem vártam mást. Csak egy kicsit. Csak egy kicsit reménykedtem, hogy hátha. De felesleges, őszintén tényleg már... Ettől féltem. Elfelejtettem milyen csalódni. Hát ilyen. Emlékszem már. Tegnap visszaolvastam a naplóimat. Már emlékszem. minden emlék visszajött, ezek azok az emlékek amik belém vannak égetve. Ezek azok, amik most a túléléshez segítenek. Ma már meg tudom védeni magam. Ő nem tud újat mutatni. Bár az is igaz, hogy olyan még nem volt, hogy csöndben hagytak.. de azt hiszem ez is éppen elég. Szép és tiszta jelzés, hogy igen, te nem. nekem még a másik. már megint... de nem akárkiken edződtem. nem volt véletlen. Ő már nem tud újat mutatni a nap alatt. Nem elég ő ahhoz, hogy a másik kettőt lekörözze.. hát most így. üresen, csendben, visszavonulót fújva... emlékezve

vesztésre állva önmagammal

Úgy döntöttem, hogy most írok, egy rövidebb bejegyzést. CSak azért, hogy kellemesebb legyen a tekintetnek. Mert a hosszú szöveg nem mindig vonzza. Szóval, hát megmondtam. Elvétettem. Hibáztam. Vétettem. Veszteni fogok. A visszautasítás erős fényben tündököl rajtam... Csak úgy ordít. Nem lep meg. Még van remény. Még nem mondta ki nyíltan. Még emészt. Még nem biztos, hogy veszteni fogok. De azt hiszem nem állok messze tőle.. mindegy.. túl sok minden már nem üthet le...

Itt egy újabb folytatásos kisregény... véleményeket szívesen fogadok

A novellán innen a valóságon túl...

Álmomban mindig meglátogatnak, és hagyják, hogy a kedvem szerint alakítsam a történetet. Minden egyes szereplő lejön álmaimban a lapról és meglátogat. A jók, a rosszak egyaránt, és álmaimban végignézem a történetet amit nappal írtok. Beth belépett a fürdőszobába. Belenézett a piszkos tükrébe, és elgondolkodott, ki is volt az a férfi, akinél az előző estét töltötte. A reggel hidegen kúszott be a nyomornegyedi ház rosszul szigetelt fehér ablakán. Erősen próbált visszaemlékezni a férfi arcára, de képtelen volt többet felidézni egy zöld szempárnál, egy elkúszó homályos mosolynál. Részeg volt akkor is, amikor eljött a lakásról. Együtt voltak, halványan rémlett neki, hogy a pasi sem volt józan. Iszonyatosan sajgott a feje, mintha fel akart volna robbanni. Kisétált a ruháihoz. A táskáját kereste. Feltúrta érte az egész lakást de nem találta. Végül fáradtan, a hűtőhöz sétált és kinyitotta. Nem talált benne semmi egyhetesnél frissebbet lemondóan sóhajtott és becsukta az ajtót majd újra kinyitotta. Ott volt benne a táskája. Kivette és kiszórta az ágyára a tartalmát. Egy kifogyott rúzs, egy elhasznált szemceruza hevert az ágyon. Volt ott még két óvszer, amit gyorsan visszasepert a táskába. Mosolyogva vette kézbe a doboz cigarettát, amit tegnap nyúlta le annál a csávónál. Kivett egy cigarettát és nekiállt gyufát keresni. A tűzhelynél aztán talált egyet. Meggyújtotta, és élvezettel szívta be a márkás cigi édeskés füstjét. Rég szívott már ilyen jót. Bizonytalan léptekkel imbolygott vissza az ágyához. Megnézte a táska tartalmát. Nem talált benne pénzt. Összeráncolt szemöldökkel értetlenkedett… elég részeg lehetett, ha önszántából feküdt le a férfival. Letette a konyhaasztalon levő hamutartóba a félig leégett cigit. Újra próbálkozott a hűtővel hátha talál benne valami egészen ehetőt. Nem volt szerencséje. Odakint lassan kezdett a forgalom megindulni. A fejfájásom már korán reggel kikergetett az ágyból. Nem emlékeztem mit csináltam tegnap este. Valami partin voltam. Homályos minden. Mintha valami nő jött volna fel a lakásomra. Nem is emlékszem. Iszonyatosan részeg voltam. Tény , hogy nem vagyok egy szent lelkű ember. Még csak valami tiszta sem. Se barátnőm, se állásom, se állandó lakásom nincs. Kurvákat járatok magamhoz. Kész, egy lepukkant író vagyok. Ez a momentum adta az ötletet a következő regényemhez. Olyan önéletrajzi regényfélének készült. Azt terveztem hogy utána rendbe hozom az életem, és rendes állást keresek magamnak. már az elején kitűnt a többi közül. Könnyebben ment az írása, mint bármelyik másikénak. Néha szinte úgy éreztem, nem is én írom, hanem a kezemet vezetik a szereplők cselekedetei. Amit egyáltalán nem bántam. Hajnali tíz fele úgy döntöttem, ideje megreggelizni. Kimenetem a konyhába ott egy füstölgő cigi csikket találtam. Nem emlékeztem , hogy rágyújtottam volna. De megesett már velem ilyen. Felvettem és beleszívtam. Ha valamire, akkor a cigarettára finnyás voltam. Én elvoltam TESCOs kenyéren, meg a legolcsóbb felvágottan napokig, de hogy legyen márkás cigim, arra mindig ügyeltem. Vágtam egy szelet kenyeret, rácsaptam valami felvágottat aztán visszaültem a gépem elé. A mostani regényem főszereplője volt mind közül a kedvencem. Kurva volt, de hát ők az életem részei voltak. Festett vörös haja volt, dús ajkai, vékony mandulavágású kék szemei, telt keblei, és formás alakja volt. Keze kecses és fürge. Beth visszanézett a hamutartójára de addigra már leégett a csikkje. Sajnálattal gondolt a drága cigire. Végül felvette a telefont és rendelt valami kínai kaját, majd ismét bement a fürdőbe. Undorodva nézett bele a kádba. Piszkos volt, és sárga. Megnyitotta a zuhanyt és megpróbálta úgy ahogy kiöblíteni. Majd beállt a zuhany alá, és lemosta magáról a tegnap este nyomait. Csengettek, gyorsan magára kapott valami lenge ruhát és ajtót nyitott. Fiatal férfi hordta ki ilyenkor az ételt. Beth szokásos kuncsafja volt az. A fiú belépett az ajtón, letette a konyhaasztalra a dobozos csirkét. Higgadtan bement a hálószobába, lesöpörte az ágyat, és leült rá. Beth bekapott pár falatot, majd a férfi után ment. Több hónapja beszélték meg ezt a folyamatot. Bethnek így nem kellett fizetnie a kajáért. Havonta kétszer kellett a fiúval dolgoznia. Bethen csak egy póló volt. Lassan a fiúhoz sétált, és elkezdte kibontani a ruhájából…

Kivűl a tornyon....

Megint nem vagyok igazán jól. Kicsit mindenem fáj. Leginkább csak feküdnék az ágyban és punnyadnák, de azt nem tehetem, mert nem tudok tétlenül feküdni az ágyban és nem beszélni vele. a bizonytalanság, hogy lehet, hogy közöm nincsen kozzá.. bizonytalanság kusza percei..órái, napjai... meddig lehet, meddig tudom épp ésszel csinálni. lehet, hogy azzal, hogy várok, hogy ki akarom élvezni, hogy megint szabadon tudok szeretni, talán, hogy ezeket a perceket a flört nyugodalmas percit át akarom élni, ezzel elúszik az esély? mert mi történi, ha valamilyen gonosz oknál fogva átnéz felettem , vagy más tetszik meg hirtelen neki? vagy lehet, hogy eddig sem tetszettem neki. vagy talán még a régit szereti, és nekem nehezebb dolgom van, mint hittem volna. és most hogy nevében látom... azt hiszem eljött az idő, hogy visszavonuljak az elefántcsonttoronyba. butaság volt előbújni onnann, tudom, hogy ott jobb.. Tudom. Megtapasztaltam. De akkor mindenki ostromolt kívülről, hogy gyere ki, csak hogy aztán, amikor kijövök, kint is megdobáljanak..kemény, és kegyetlen kövekkel. mindenki. Őszintén, van nekem erre szükségem? Talán van.. Talán mindenkinek erre van szüksége. Talán mindenki ezekért a kis lehetőségekért és félszavakért éli le az egész életét. Talán mindenki keresi ezeket a lehetetlen félmondatokat, amik teljesen a bizonytalanság kusza gyökerei közé taszítanak minket... És beleveszünk a Korlátotság birodalmának kusza ingoványába...Dühítő... Megmondtam neki. Eddig is tudta. Nem válaszolt. Nem tudom ,talán az egész csak egy egészen elvetélt ötlen egy egészen halott szívtől. Talán nem kellett volna kijönni az elefántcsonttronyból. Most aztán vért nélkül állom az eslő nyilakat. Amik bármikor eltalálhatnak. Mostmár bármikor. Egészen védtelen lettem. És most talán meg is alázkodtam kicsit. De hát hogy lehettem ekkora?... megalázkodni nem szabad. a Női büszkeségem oly sokszor eldobtam már magamtól, abban a hiszemben, hogy ha megtsezem talán esélyes vagyok a boldogságra. Oly sokszor letettem már a a büszkeségem selyempárnán óvva, mindentől, a lábaikhoz. És mindannyiszor rajtam túlbámulva oly sokszor löktél le a vörös párnáról, és tapodták a sárba... És most ismét odatettem a lábai elé. És ő hátrafelé néz, és nem fogja látni, hol kell felemelni a lábát, és rá fog lépni. És csak a darabjai maradnak majd, amiknek az összegyűjtött maradványaival eggyüt visszaszaladok a Toronyba. és onnan távolról szemlélem a továbbiakban a világ történéseit. mert sebezhető vagyok. Nem vagyok nem megingathatlan tölgyfa. És nem vagyok hajlékony nád. Sérülök. És nem tudom, hogy most sérülni fogok-e. ennyi történt velem... Ennyi és ki tudja egy óra múlva mi lesz, élek-e még, vagy elvesztem abban az ingoványban. Ha a múlt visszatér elvesztem. Én már majdnem lezártam a múltam, ami ott maradt minden erőmmel megpróbálom átmenteni a jelenbe, de lehet, hogy sikertelen próbálkozás lesz. Én nagyon szeretném. Nagyon, Újra kellene építenem magam, nélküle. És lehet, hogy talán erre volna szükség. Kicsit kétségbeesetten nézek a jövőre. Vagy, végülis, már mindenben volt részem. Szerettek, dobtak, átvertek, nem engem választottak, miközben talán szerettek, és már én is dobtam és utasítottam vissza. Kell ennél több? Tudok még találni valami olyat ami nem történt még meg velem? Igen létezik még olyan. Viszont még nem szerettek igazán. Égve, mindennel együtt, és még én sem szerettem viszont égve soha. Hát ez hiányzik még. Kell ez nekem? ez a nagy kérdés? kell? mert mi van ha az egész egy nagy önámítás. Csak kergetek valamit, ami talán nem is létezik. Félek. Igen az hiszem megint félek. Pedig nem szoktam. Soha. Nem szokásom. Én nem engedhetem meg magamnak, sem azt hogy féljek, sem azt hogy gyenge legyek. És most sem leszek az. ezt most elhatároztam. Most látom, hogy arra van esély, hogy szeressek valakit. Megint. Ritka, de van rá esély, és remélem most nem csak hiszem, hogy az leszek. Ha nem van rá esély. Hacsak még időben le nem állít valami, mert akkor azt hiszem képes vagyok parancsolni azoknak az érzelmeknek, amik a vesztembe sodorhatnak.. azt hiszem most már meg tudom tenni. Kérdés, hogy akarom-e majd? És azt hiszem ez a háromnegyed év az elefántcsonttornyban eldöntötte a kérdést, hogy hol a jobb? Idekint, vagy odabent. és az odabent győzött. Majd meglátjuk. majd meglátjuk. Sajnos nagyon is optimista vagyok. Mindig is az voltam. és azt hiszem az is leszek. mindig...

Vers

Sándor Gyula: Álom Vérvörös éjjel, tűzködös ég. Hallgat a vágy, már elhamvadt rég. Könnyű pihe szárnyakon libben a csend. Csak a szív muzsikál, egy dalt idebenn. Bús régi ének, nem hallja más. Por lepte múltból, fájó vallomás. Csendesen síró, lágy hegedű, Oly távoli mégis, mily keserű. Vérvörös éjjel, tűzködös ég. Rózsaszín fákon, bíbor tűz ég. Nem hallom már, túl messzire ment, Jégsírba dermed, bennem a csend. Olykor nagyon durván meg tud ütni egy vers. Ez a vers például, leginkább kifeküdtem tőle. Nem tudom. Nagyon jó. Igazából ültem a széken s néztem.. van néhány ilyen alkotás...köszönöm a költőnek

abban a próbafülkében

Persze, amikor történik valami jó. Illetve ki tudja, hogy jó-e vagy még az sem lesz. Mindegy, amint kibújok a megszokott elefáncsonttornyomból, ahová mélyen, nagyon mélyen bezártam a szívemet, olyan mélyre, hogy már nem fájhatott semmi sem... Amikor kibújok onnan, akkor minden apróság képes bántani. Lehet, hogy akkor is kiborultam volna, ha soha nem bújok ki, de most így akkor is kicsit össuefüggőnek tartom a dologot. Tegnap ha három órán át nem sírtam, akkor egy percet sem. Kiborultam, hgyha nem lesz nyelvvizsgám, akkor jelen pillanatban nincsen értelme az életemnek...:D és az elmúlt hét és fél évemnek...meg a mai napnak, meg a holnapinak. Mert nincsen, mert nemvesznek fel egyetemre. Persze az apám dörgölte az orrom alá, hogy elbasztam a nyelvvizsgámat. Erről jutott eszembe. Szóval kicsit világvége hangulatom volt. Ültem a szobámban a sötétben, és vártam, hogy vége legyen a világnak. Hogy egy meteorit becsapódjon, és agyonüssön, vagy valami. Csak legyen vége a világnak. Aztán lementem internetezni....:) amúgy meg, marha rossz hangulatban jöttem haza, mert természetesen, most a féltékenység zöld szörnye tapadt rám, és nem hagyott nyogodni, amikor a másik zöld szemű szörnyet megpillantottam kicsit közelebb állni egy lányhoz, mint illendő lett volna. szerintem. és kiakadtam. Jah, pont azt álmodtam aznap, hogy összejött pont azzal a lánnyal... mindegy, ez rátett az amúgy is rettentő jó kedvemre... És akkor hazamentem, és kiakadtam. És csak bőgtem. Hiszen már vagy három, vagy négy hónapja nem sírtam, ha nem több. Még akkor sem, amikor nekem kellett kidobni valakit, még akkor sem amikor valaki engem ejtett, vert át. Nem sírtam. nem baj, kialudtam, csak a szemem sínylette meg. Fááj... most jobban mint amúgy, olyan mintha egy démon lennék. vagy ki tudja, lehet, hgy az lettem... Az az igazság, hogy sokat felejtettem, teljesen elfelejtettem, hogy milyen az amikor nem szeretnek viszont. és azt hiszem ez baj. Talán, jobb volna, ha emlékeznék arra a több év fájdalomra. Nem tudok visszaemlékezni. Nem megy. És most pedig, megint beléptem Abba a Bizonyos Próbafülkébe, és már csak borzasztó fizettség árán hátrálhatnék ki. Fájni fog. Fe már megint nem érdekel..:D és nem..mert zöld szem.. egyre jobban tetszik. Nem tudom megmondani, hogy hogyan, csak. szóval akár még boldog is lehetek majd egyszer.... a közönbösség nagyon jó adomány. Tudni kell kezelni, főleg, ha nincsen más lehetőség. Csak tudni, hogyan kell kivetíteni valakire. itt mellettem..:) sikerült, ez már sikerült..:D annyira jó, hogy már nem érdekel, ha ... már nem érdekel...:) órára kell mennem.. Fantasztikus óra egyik kedvenc tanárommal, remélem nem írunk dogát... mert nem tanultam semmit...

elmélázva

lehet, hogy most születek újjá? kiégnek az agyamból a káros, és eddig elferdült agysejtjeim. És most meghalófélben vagyok. Bár szerintem az szombaton volt. most megszületek. De ez nagyon fájdalmas mulattság. tényleg elég volt egyszer megszülettni nem akarok mégegyszer. Bár az is lehet, hogy agydaganatom van. És ha igen? egy sötét órámban ezen gondolkodtam. Le volt hunyva a szemem, mert úgy kévésbé fájt, szóval tényleg sötét volt. Szóval mit tennék akkor ha tényleg kiderüne, hogy mondjuk egy hónapon belül, vagy fél éven belül meg fogok halni? mit tennék? szerintem jól viselném. Illetve az elején kiborulnék, nagyon. Nem bírnám elviseni, hogy meghalok. Azt hiszem az utóbbi időben túl sokszor volt dolgom már a halállal. most kicsit filozofikus hangulatomban vagyok. Az elmúlt évben..2006ban, kicsit sok is volt. Olyanok, amiket így 16-17 évesen nem biztos hogy át kellett volna élnem. Bár lehet, hogy pont azért vagyok, vagy leszek olyan amilyen. De jobb volna nem ilyen áron. Januárban egy iskolatársam autóblaesetben meghalt. Ismertem. Ott lakott ahol én. Sokszor beszélgettünk hazafelé a buszon. Megdöbbentem. Egy hétig csak bámultam kifelé a fejemből. Nem tudtam sírni. nem. A temetés napján, egyszer csak elkapott a sírás. Ültem a tesiöltözőben, és nem tudtam mást csinálni, csak sírni. Potyogtam a könnyeim. Akkor azt hittem vége van. nem kell többet ilyennel foglalkoznom. Rá néhány hónapra, júnuisban, egyik osztálytársam öngyilkos lett. Ma se nagyon tudok vele mit kezdeni. Én a barátnőmnem tartottam. Szerettem a maga kis bohókás módján. Bolondos életvidám volt. Ma se értem miért...? olykor még megtalálom egy két kölcsönkért dolgát, könyvet, szalagot, vagy éppen karácsonyi ajándékot. Készített nekem egy gyertyát szépen körüldíszítette. Én is igértem neki, hogy varrok neki egy rózsaszín macit. Soha nem vartam meg végül. Pedig akkoriban terveztem, hogy megvarom neki... nem igazán tudok mit kezdeni vele. olyan mintha nem halt volna meg. csak valahogy... elment volna. Elutazott volna. és csak akkor jövök rá, hogy nem ő meghalt, amikor arra gondolok, hogy ott fekszik abban a sírban.ott azon a helyen. sokáig nagyon haragudtam rá. Sokáig. Nem tudtam elfogadni, hogy ezt tette. Számomra az egyik legnagyobb bűn, ha valaki megöli magát. nem tudok rá gondolni soha némi szomorúság nélkül. Mindig belém lesz égve az az űr. Akkor, amikor osztályfőnököm bejelentette, hogy mi történt, nem tudtam sírni. CSak rázott belülről valami. valami olyan, ami addig ismeretlen volt számomra. De könny az nem jött ki. És amikor kiléptem kicsengő után az osztályteremből, majdnem összeestem. Nem láttam, nem halottam. Olykor egy-egy tanár arca elsuhant mellettem ahogy eggyütérzőn néztem rám, ránk.Arra sem amlékszem, hogy kik voltak mellettem. kik jöttek át velem a másik terembe. Később sem tudtam sírni. hazatelefonáltam nap végén, hogy apa jöjjön be értem. A kocsiban könnyeztem de, többnyire néhám bámultam ki az ablakon. Amikor hazjöttem, kiültem a kertbe, háttal a háznak az utcának, mindenkinek, és csak a kert melletti erdőt néztem. Nem sírtam. piszkáltam a köveket. De csak néztem ki magamból. Nővérem azt hiszem odajött, megkértezte mi történt. Szárazon elmondtam neki. Zsuzsi leugrott a húszemeletsről tegnap... száraz hideg tények, máshogy nem tudtam volna elmondani. a délutánra nem emlékszem. Azt tudom, hogy este nem akartam aludni. Nyolc óra volt, apa megkérdezte hogy nézzünk-e valamit. Bólogattam, hogy igen. Szeretném. Elővette a Star Warst. Már három évesen azt néztük tesóimmal. A Birodalom visszavágot néztük. Szerettem. Apa készített pattogatott kukoricát, bebújtam mellé az ágyba, és néztük. Néha ugyan nem tudtam oda figyleni, de jó volt mert elterelte a figyelmemet. Hát imádom az apámat. Ezt mintegy közbeszúrvamellékesen. Nekem van a legjobb apám a világon... Nem emlékszem mikor sírtam leközelebb. Azt hiszem pár nap múlva barátom karjaiban(akkor még volt) Ennyit a halálról, ami nemrég megközelített. Még mindig fáj a ejem, bár most a figyelmem elterelődött más irányba. Mit tennék, ha most kiderülne, ogy nemsokára meghalok? Nekem volna még időm vefejezni, amiket nem tettem meg. És azt hiszem ezzel könnyebb volna, mint nekik. megtehetném, hogy elköszönöm, hogy nem is tudom, ne hagyjak akkora űrt magam mögött. Talán jó volna, talán nem. Azt hiszem meg merném mondani mindenkinek, hogy szeretem. Azt hogy nem felesleges volna. MEg tudnák bocsátani..neki.. És lhet, hogy az alatt a fél év alatt megint képes lennék szeretni. :) REmélem, most is sikerülni fog. Miközben ezen méleztam, azon gondolkodtam, hogy mindezeket miért nem teszem meg most? persze nem olyan nyersen, és gyorsan, de meg lehet mondani. Igaz az igazi megbocsátás nehezebb lesz. Már egy éve dolgozok rajta...egyszer majd sikerül. Most pedig mennem kell. Megyek az imádott családomhoz vacsorázni. és most az imádott, itt a legjobb értelemben vettem

Mutáció bennem

Sajgok...ez a legjobb szó az állapotom leírására. Mindenhol, mindenhogyan. A fejem tegnap este óta megállás nékül sajog. Mintha direkt nem akarna leállni, és egyfolytában ordít, hogy fáj fáj fáj.. Soha nem fájt még így a fejem. Szerintem valamiféle mutáció van kialakulóban az agyamban, és ha vége lesz, tudni fogok levitálni... vagy valami... persze a hátam is iszonyatosan SAJOG... magas ugrottunk, és nem nagyon jött össze mert nem tudok helyesen ugarni, levertem a rudat, és párhuzamosan gerincel a rúdra ugrottam...illetve estem, bár a zuhanni kifejezés helyesebb..és most épp a meghalás szélén állok. Olyan mintha egy kéz nőne ki a hátamból. Bár arra is gondoltam, hogy a gerincemből letörött egy darab, és most az felkúszott az agyamba.. :) ennyit a mostani egésszégügyi állapotomról. Amúgy meg, most egészen jól vagyok. Azt hiszem, vagyis persze nagyon sok dolog van, ami bánt ami idegesít, ami zavar. de alapvetően van valami, illetve valaki, aki miatt az egész valahogy jelentéktennek vagy, még inkáb egészen elhanyagolhatónak tűnik, mintha a nagyvárosban a zajokat kiszűrve csakis az ő hangjára figyelhetnék...:) és ez kicsit megzavar, vagy nem is tudom egészen összekuszál. Nem tudom, hova kapjak. Mintha még eletemben nem tetszett volna nekem senki, mintha még életemben nem szerettem volna senkit(bár ez a helyzet most még ott nem tart) Pedig ez igazán nagy lódítás lenne, tekintetbe véve a múltamat. Hogy Én ne lettem volna szerelmes?? az egy egészen vicces és morbid kijelentés lenne. De most, ez az egész olyan mintha nem tudnám, hogyan is van az ilyen. Vagyis mintha nem is tudom, az egész olyan ismeretlen... kicsit talán idegesít is, hogy most elkezdett felolvadni a kis szívem. Bár is jobb, mert erősebb megrázkódtatástól, nem fog összetörni, mert már nem jég... de ez most egyenlőre zavar. Zöld szem... a gyengém, az egyetlen gyengém... kedves, és jó lelkű..:) és nagyon tetszik. Hozzá köthető, hogy egészen jól sikeredett a Valentin napom...Csak úgy mert nem azzal voltam elfoglalva, hogy hmm, hát megint egyedül vagyok..stb... elmentünk barátaimmal moziba, elhívtuk, ő meg eljött, és örült neki, hogy elhívtuk.. :) most úgy érzem magam mint egy hülye csitri. mint egy 12 éves csitri... aki nem tud mit kezdeni azzzal, hogy vonzódik valakihez.... olyan régen eltemettem már magamban ezeket az érzéseket, hogy már alig emlékszem rájuk, és most hogy minden cslódás rég volt, elfeljetettem, milyen fájni, és fájdalmat okozni, ezért megint merek lépni...tovább lépni...talán egyszer csak megint lesz rá esély hogy boldog legyek. igaz hogy most éppen ejtették. de majd megjövök én, és kikaparom...:) vagy nem... mindegy. a fejem persze hasogat, megint. majd ha lesz telekinetikus képességem, majd az ágyból jelntkezem megint, mert elég lesz távolról is nyomogatni az erőmmel a binnetyűzetet..

kis rossz kedv

hát, valami nagyon lehúzta a kedvemet pedig jól érztem magam. Valentin-nap ellenére is. De persze nem jött össze, muszáj volt felhívni a figylememet arra, hogy azért én mégis csak egyedül vagyok. vagyis nem ez a gond, hanem hogy határozottan az orrom alá dörgölte... Miért van az hogy egyszer csak valaki ilyen könnyen el tudja rontani a kedvemet? Mert csak, mert csak azzal hogy létezik? Furcsa az ilyen. Nem tudom. Miért érzik úgy az emeberek, hogy a kínos helyzeteket idétlen poénnal kell elütni, és a végén temészetesen megsértenek vele. Hát ez nem valami szép és esztétikus dolog. Sőt leginkább gonosz. Az ember leginkább mindig csak gonosz. Van egy szép és hosszú elmélkedésem az emberi önzőségről.... mert hát mi mások vagyunk ha nem önzőek....:( Most nincsen jó kedvem.. elsősorban azért mert megbántottak.. és azt hiszem nem érdemeltem meg, nagyon nem. Mert miért is kellett egyszerűen megszólalnia...???? :( nem tudom. Csak egy kis régi sebet szakított fel bennem, igazán nem nagyot, éppen csak akkorát, hogy fájjon az hogy létezik. Nem nagyon tényleg. csak éppenhogy annyira szúrt hogy az a kis egyszerű seb, igazán tényleg nem nagy, de ezt már mondtam, felszakadjon, és megint fájjon..:( csak egy kicsit, holnapra már el is fog múlni, de most fáj. Pedig már nem szeretek. Miért van az, hogy hónapok elteletével, hiába küzdünk minden erőnkkel a dolog ellen...nem megy... hiába vívok véres harcokat... vesztésre állok magam ellen. A jég szív felolvadni készül, és ez nem tetszik nekem...:( itt ül nem messze tőlem, rá gondolok, és közben verem a fejemet a falba, hogy állj le...!!!!! és most leállok belevetem magam az informatika rejtelmeibe... és neki állok az adatbázis kezelőnek....

Ezt a hétvégén alkottam. Nagyon büszke vagyok ám rá. Szerintem nagyon íncsiklandozó lett. Kifejezetten finom is volt...

:)

tudok valamit..:)

Az nagy és dicsőített szerelemrül, az holnapi nap okábúl fogva

Így Valentinnap közeledtével, gondoltam beszúrok egy elmélkedést a szerelemről. Még régebben írtam, de hát itt van Valentinnap, szóval legyen ez itt az elmélkedésé. Saját gondolataim, saját hülyeségeim... Miért van az, hogy az egyik emberbe bele szeretünk, míg a másik ezerszer jobb nála, a másikat nem tudjuk szeretni? Vagy miért van az, hogy egyszer csak a szerelem átlényegül egyszerű szeretetté? Miért nem ég sokkal tovább? Vagy miért nem tudunk olyasvalakit szeretni, aki viszontszeret? Vajon tényleg létezik valaki, akit nekünk rendelt az ég? És ez számít valamit, ha esetleg mástól van gyerekünk, boldog házasságban élünk, de az a bizonyos Igazi akkor talál ránk? Miért szeret bele az egyik ember a másikba? Vajon nem csak egy hatalmas próbafülke ez az egész világ, ahol megpróbáljuk valakivel, és aztán kiderül, hogy nem elég kényelmes. Miért lesz az ember szerelmes? Talán tényleg igaza van a kémiának. Miszerint a nő kiválasztja megérzés alapján a legnemző-képesebb férfit, aki az ő méhében képes gyermeket fogantatni. Ezen múlna az egész? Ennyi volna? Szeretnénk hinni valami fensőbb rendűben, valami egészen másban. Hogy az egész nem csak hormonokon alapul. Hogy valahol valakivel egymással kéz a kézben jöttünk ki a teremtés kapuján. Együtt. Togother… Együtt. Olyan nagy biztonságot ad ez a szó. Együtt, és nem egyedül. De kinek kéne lennie annak a bizonyos másiknak? Honnan tudjuk meg, hogy ő az? Ismét a döntések sűrű és borongós mezejére tévedtem. Szinte mindenki szeretne hinni valakiben, aki neki lett teremtve. Mert különben nem éreznénk magunkat biztonságban. Az ember néha nagyon egyedül érzi magát, és ha nem ringatná szegény síró lelkét ebbe az illúzióba, amit soha nem tudunk meg, akkor nagyon nehezen tudná elviselni ezt a világot. Talán ezért is teremtette meg az ember a Nagy Ő fogalmát. De vajon lehetséges-e az, hogy ezen a hatalmas világon, csak egy valaki van, aki az a mitikus Igazi? Hogy élünk egy adott országban, és általában a saját országunkból való a Nagy Ő. De nem hülysége-e az, hogy megszületek egy országba, és a párom is pont abba az országba fog születni. Ez kicsit ellent-mondásos. Sőt inkább nagyon ellentmondásos. Valójában ha ennyire leegyszerűsítve nézzük, akkor tökéletesen lehetetlen. Mert még a saját nyelvünkön is nehéz szót érteni a másikkal, hát még egy idegen nyelven. Ez csak egy fura kérdés de érdemes elgondolkodni azon, hogy ezek a nagy mértékű eszmék, mint a nagy ő, és az hogy egymásnak teremtettünk stb… hogy ezek a nagy eszmék nem hazugságok-e. Nem önámítás-e…? De miért szeretünk jobban valakit a másiknál? Mi az oka, hogy egyszer csak megváltozik valami? Hogy egyszer csak elindulnak a lepkék, kikelnek a bábjaikból? Vagy egyszerűen csak a megfelelő lelkiállapot kell hozzá? A megfelelő helyen a megfelelő időben? A megfelelő pillantás? Vagy a megfelelő emberen van a hangsúly? Kezdem azt hinni, hogy talán az embernek semmi köze hozzá… A kérdés akkor már csak az, hogy mi magunk vagyunk, akik azt mondják, hogy mostmár képesek vagyunk egy új kapcsolatra is? What is the Love? What? Átok? Vagy áldás? Vagy egyszerre mindkettő? Félelmetes mozgató ereje a világnak? Vagy csak egy báb, ami kitaláltak az elidegenült társadalomban való túlélés eszközének? Mindenki keresi a másikat. Mindenki egytől egyig. De ez vajh nem csak egy túlzó Hollywood által felnagyított érzelem? És ha már a szerelem mibenlétét, egyszerűen a létét kérdőjelezzük meg, érdemes feltenni a kérdést, hogy mi a szerelem valójában. Ha jobban belegondolunk nem más mint vágy. Vágy. A másik iránt. Azt akarjuk, hogy a másik mostmár örökre mellettünk maradjon, és soha ne veszthessük el. Azt akarjuk, hogy a mienk legyen. Mindenével. Az egész élete a mienk legyen. Az ember sokban hasonlít az aranyra. Tündököl fénylik, sziporkázik, valaki meglátja, megszereti. A boltba nem megy be érdeklődni róla, csak a kirakatból szemléli. És egyre inkább elhatalmasodik a vágy. Hordani akarom, azt akarom, hogy az enyém lehessen. Birtokolni akarom, és a végére már olyan szintű lesz ez a birtoklási vágy, hogy annak a valakinek meg kell vennie. És semmi mást nem akar, csak birtokolni. Sokszor nem akarjuk tudni, hogy hogyan készült, hol került elő a földből, honnan származik. Sokszor nem is akarjuk tudni, hogy az az arany valójában honnan is származik, mi a múltja. Az emberrel és a szerelemmel is valami hasonló a történet. A szerelem sem más mint a birtoklási vágy. Természetesen csak leegyszerűsítve. De csak birtoklási vágy. A testé, a szellemé, a léleké. Igen a szerelem tényleg csak birtoklási vágy és nem más. Misztifikált birtoklási vágy. Csak magunkba kell néznünk és tudni fogjuk, hogy ez az igazság. És ez elkeserítő. Tudjuk, hogy mi az igazság, mégis harcolunk valamiért, amiről tudjuk, hogy hazugság. Mégis mindezek tudatában harcolok a világ ellen. Harcolok, hogy ne adjam meg magamat a végső rezignáltságnak. Hinni akarok benne hogy létezik másfajta szerelem mint amit eddig megismertem. Mert az nem lehet, hogy a világ legszentebb érzése csupa önzés. Az ember hihetetlenül önző, de hogy az Önzőség Szörnye még a legszentebb érzést, a szeretetet is kisajátítsa magának. Azt hiszem ha ezt elfogadnám talán már nem volna értelme az életnek. Mégis mindenki el akarja hinni, vagy megpróbálja elhitetni hogy az igazi szerelem más mint puszta birtoklási vágy. Hogy van egy szentebb fajtája. És éppen ezért lépünk be mindannyian abba a boltba…ahol megtaláljuk azt a bizonyos Próbafülkét. És legtöbbször amikor levetjük magunkról a ruhákat, azok szakadnak. És ez legrosszabb az egészben. Szinte mindig elszakad az a ruha…

Hát megkaptam azt a bizonyos visszajelzést, és nagyon örültem neki. Elsősorban azért, mert a novelláimat közeli ismerősöknek adtam eddig oda, és nem vagyok benne biztos, hogy az ő véleményük teljesen a valóságot tükrözi-e. Éppen azért is hoztam létre ezt a blogot, hogy azok akik nem ismernek, azok mit gondolnak a novellákról. A köteten még gondolkodom, most egy másik érzelmes(nem szoktam amúgy az érzelmekre építeni a novelláimat, tényleg) történet van kibontakozóban a fejem ködös bugyraiban, én a magam részéről élvezem az írását, bár néha elakadok. Mert hogy konkrétan az érzelmekről szól. Majd azt is beszúrom ide, csak még be kell gépelnem, mert általában kézzel szeretek írni. Természetesen az is a jövőben szól, utópisztikus társadalomban, ahol már semmilyen betegség nem létezik. Eve, a főszereplő nő, egyetemista hallgató. Nem tudom, pontosan mit tanul, történelmet vagy effélét, mert a szakdolgozata: az elmúlt ezer év társadalmi változásairól szól, meg valami olyan, hogy mi volt az elmúlt ezer évben( 3000-t írunk) milyen háborúk voltak, kik kik ellen harcoltak, Holdi- köztársaság, Nova Mars-i cárság, meg még valalmi, amire most nem emlékszem. 3000-re létrejön az egységes birodalom, béke és nyugalom honol mindenhol. Semmiféle betegség vagy baj nem sújtja az embereket. Mindenki boldog. TErmészetesen tapasztalt sci-fi, vagy egyáltalán regényolvasó tudhatja, hogy valami hibádzik. És egy egyetemi óra alkalmával, megtudjuk, hogy mi az. Az érzelmek betegségeknek számítanak, és sikreült kiírtani az emebrekből, egy vitaminnak nevezett kapszulával. Egyedül a tapintat és a kíváncsiság maradt meg bennünk, mert ezek a társadalomhoz szükséges eszközök... És Eve találkozik egy Idegennel, aki felnyitja a szemét. Eve nem veszi be többet a kapszulát. És alindulnak benn az érzelmek. A neveit nem ismeri, nem tudja mit érez, szókincse érzelmek terén silány és ez csak később bővül ki. először a türelmetlenség kellemetlen sürgetését érzi, majd a büszkeséget. És ahogy haladunk előre az időben, úgy érez egyre több és több mindent, és egyre több és rosszabb dolgot. Féltékenységet, fájdalmat szomorúságot. kiderül, hogy szobatársa se szedi a kapszulákat. Szerelmesek lesznek, Eve boldog ey ideig, ám ahogy érzelmileg fejlődik, rájön, hogy nem szerelem az amit érez, a szobatásra iránt. És rájön, hogy igazából az Idegent szereti. visszautasítják, boldogtalan, majdnem a tudatlanság mélyére süllyed a kapszula segítségével. Egy éjszaka az Idegen(akinek nem tudjuk a nevét, nem ismerjük az arcát, mindig sálban van) hibázik és lefekszik Eve-vel. Majd alküldi magától. Eve tapasztalatlan lelke még reménykedik, hogy hátha van valami remény arra, hogy az Ideggennel együt lesznek. Mikor megtudja, hogy nincsen, csalódik. A szerelemben, rájön,hogy az egész ámítás. És nem igaz. misztifikált birtoklási vágy. mindennek ez az alapja... Vissza akar térni a régi érzelemmentes világába, ám ekkor rájön, hogy terhes, és innen már nincs visszaút. Az idegennel veszekszik, és otthagyja.. És Eve a gyermekével bölcsebb lett, mint az Idegen. Így a mestert túlszárnaylata a tanítványa. Eve elköltözik, egy gyéren lakott világba, megszüli a gyermekét, és nem tudom mi lesz a vége. De meg talapsztalja az enyai szeretetet is. hát dióhéjban az a történet. nagyon dióhéjban. majd felteszem.. És most vissza a való élethez. itt ülök a számtekben, hol máshol? meleg van, odakint esik az eső,és megint nem ittam kávét. Pedig olyan jól esne, nem is azért mert koffein van benne, hanem csak az ízéért. MP3 lejátszón a Dr. Szöszi zenéje megy. Imádom ezt a számot. mindig feldob, kivétel nélkül. Marha jó. :D jó lesz a napom, eléőre látom. Ma van Anettnak a szülinapja, remélem jól sikerül neki. Egy bekötött füzetet adok neki, amire ráhímeztem a Nap szót. Meg színes gémkapcsokat vettem neki, mert már régóta akart. meg persze csokit..:D és most pedig abbahagyoma monológomat, és megyek órára. A sinus és a cosinus mély rejtelmeit számolgatni, és eljutni a tangeshez, hogy megkapjam a cotangenst...:D aztán pedig az orosz lealizmus világába repülök, hogy elemezzem Gogol, meg Tolszoj csinovnyik irodalmát. Persze előtte még belevetem magam a kvantum fizika rejtelmeibe..:D és most megadom az informatika tanáromnak a címéet a blogomnak.:D

folytatás

olyan jó, egész nap dögleni és semmit nem csinálni. csak nézni a tévét..:) a hülye nyomozós sorozatokat. Úgy élvezem.. szóval az volna jó, ha a novelláimhoz, amiket felteszek reagálásokat kapnék. visszajelzéseket. hogy miket kell jobban csinálnom. mi az ami nem jó. na itt van a következő része az előző novellámnak.. Meredten néztem a férfit, aki előttem térdelt, megalázkodva, de a szeme égett, valami ismeretlen fénnyel nézett fel rám. Szinte megigézett vele. Talán ilyen, amikor egy férfi igazán szeret. Nem tudom, még soha nem szerettek. De olvastam már róla. És féltem tőle, megvetettem. Minden más érzésnél jobban megvetettem azért, mert képtelen voltam meghúzni a ravaszt, megvetettem, mert… mert azt hiszem szerelmes lettem. Mert akkor megéreztem magamban azt a felháborító, eddig unalmasnak hitt, emberi érzelmet, a szerelmet. Égetett belülről. Gyűlöltem a férfit. És magamat is. Leeresztettem a fegyvert, a szeme mosolyra húzódott. Nem tehettem semmit. A meztelen férfitest magához húzott. Gyenge voltam. Megcsókolt. Soha nem csókoltam előtte senkit. Hagytam, hogy a szenvedély - talán ez a neve- eluralkodjon rajtam. Akkor már nem tudtam, mit fogok tenni. Ma már tudom, hogy később jól döntöttem. Ott, az elhagyott sikátorban szerettem először. Én. A férfit. És akkor, aznap éjszaka, én voltam a minden, akkor este éreztem, hogy talán én is ember lehetek, és szerettem, és akkor ő, a férfi és én, igen én, a nő voltam a világ. A testünk egyesült. Nem gondolkodtam. Tudtam, hogy figyelnek, tudtam, hogy meg kell majd tennem. Tudtam, hogy még aznap hallani fogom azt a tompa zümmögést, amit a lézerfegyver kelt amikor kiolt egy életet. Az én életemet, ha nem ölöm meg, vagy az övét. A férfi nem tudta, hogy ki életét fogom választani. Ettől csak még jobban kívántuk, és akartuk egymást… Szeretett, és én elhittem neki. Pedig még a nevemet sem tudta. Még azt se tudta ki vagyok. Békésen aludt a mellkasomon. Szelíden cirógattam az arcát. Azt kívántam, hogy csak még egyszer belenézhessek a zöld szemeibe. De tudtam, hogy akkor képtelen volnék megtenni. Beszívtam az édes illatát. Óvatosan kibújtam alóla. Felöltöztem. Sokáig figyeltem az alvó férfit. Akkor döntöttem. Ő azonban végig ébren volt. Tudta, hogy vége van. Hogy nincs tovább. Rászegeztem a fegyvert. Remegett a kezem. Körülöttem reklámcsíkok úsztak el. Egy bömbölő kampányfilm hologramja játszódott le mellettem, a hajnal halvány pirosan kúszott be a hatalmas szlogenekkel csúfított égre. A férfi kinyitotta a szemét. Belenézett az „imádott, hatalmas kék szemeimbe” így mondta. Meghallotta a lézerfegyver halk, tompa, távoli zümmögését… Összeszorított ajkakkal vonultam ki a sikátorból. Tudtam, hogy óriási hibát követtem el. Feladtam az életemet. Egy névtelen férfiért. A sikátorban egy szénné égett test maradt hátra a kettőnk éjszakájából. Átállítottam a lézert, nem csak ölt, égetett. Életem minden eddigi nyomát ki akartam égetni magamból. A férfi megfogta a kezem. A figyelőm teste felismerhetetlen állapotban feküdt a sikátorban, a férfi azonosító chipjével a zsebében… Azt hiszem, talán mégis ember vagyok. A testem emberi, és mostmár az érzelmeim is emberiek. Már emberibb vagyok, mint néhány igazi ember. A robottársadalom nem fog megérteni. Ki fog vetni magából. Kezem óvatosan megérintette a tarkómon a feltöltő egységet. Majd el kell intéznem, hogy ne lehessen észrevenni. Többé nem lesz szükségem semmiféle mesterséges információra, csak amit magam szerzek a szememmel, az orrommal, a tapintásommal, az érzékszerveimmel. Végül is olyan mindegy, hogy robotnak születtem-e vagy sem. Csak az agyam mesterséges. A lelkem nem. A lelkem igazi. Most már az. Most már én is szeretek, akárcsak egy ember. Talán jobban is.

Szülinap

hmm.. 17 lettem..és nem vagyok sem bölcsebb, sem okosabb, sem érettebb.:D de legalább már nem vagyok 16 éves csitri, aki hülyeségeket beszél. mostmár nagyobb lettem..:D

Csak egy munka volt

Na végeztem a napi rutinnal… megnéztem az Everwood-ot… hmm hát szeretem azt a sorozatot, na… mint mindig most is jó volt. Jólesik kikapcsolódni. Tanulnom kéne, de olyan lusta vagyok. Lustább, mint eddig bármikor… lehet, hogy most egy kis történet foszlányt fogok beszúrni… Csak egy munka volt… (egy XXVI. századi bérgyilkos naplójából) 2356-03-06 A lézerfegyverem csöve a férfi homlokának nyomódott. Előttem térdelt, szemei kétségbeesetten futottak körbe a komor neonreklámokon és kiabáló hologramokon. Kiutat keresett. A sikátor bejáratát fürkészte, ahol néha elsuhant egy-egy légpárnás autó. Tudta, hogy hibát követett el. Hitt. Bennem, nekem, a szavamban, a szerelmemben. Tudta, hogy nem lett volna szabad belém szeretnie. Megmondtam neki, előre megmondtam neki, hogy ne tegye. Tudta, hogy ezzel végzetes hibát követ el. Nem érdekelte. Összeszorítottam az állkapcsomat. Döntöttem. Már az elején eldöntöttem, hogy végig csinálom. Nem tehettem mást. Ez volt a munkám, ez volt az életem. De tudtam, hogy én is hibát követtem el. Nem értettem mi az, amit belül érzek. Nem ismertem. Szokatlanul bizseregtem tőle. Ha a férfira néztem, gyorsabban kezdett dobogni a szívem. Egyszerűen nem értettem. Akkor kezdődött, amikor először leültem mellé a holovetítőben. Nyomtalanul kellett eltüntetnem. Ez volt a parancs. Nyomtalanul. Mikor megláttam, tudtam, hogy ez más lesz mint az eddigi munkáim. Csak ültem mellette és néztem, ahogy ír. Számomra felfoghatatlan dolgokról. Az emberi gyöngédségről, a nő és férfi kapcsolatáról. Nem olvastam tovább, mert feleslegesnek tartottam. De akárhányszor ránéztem barna hajára, kutató szemére, ami a lapon járt fel-alá, édes tincseire, amint megrázza a fejét, valamiért máshogy kezdtem érezni magam. Mikor otthagytam, sokáig álltam az esőben. Fáztam, de nem a hideg miatt remegtem. Életemben először megrémültem valamitől. A férfi illata az orromba ivódott. Féltem. Éreztem a kezemben a fegyver leheletnyi súlyát. Mégis, legalább olyan nehéznek tűnt, mint azok a fegyverek, amiket még a mesterem mutatott nekem. Azok talán még golyóval működtek. Sokkal nehezebb volt meghúznom a ravaszt, mint eddig bármikor. Szinte már kívántam, hogy ne kelljen megtennem. Ezért a gondolatért pofon vágtam őt. Gyűlöltem, amiért fáj, hogy meg kell ölnöm. Gyűlöltem, hogy érzem azt a valamit, amit eddig nem ismertem. Talán szerelemnek hívják. Igen, azt hiszem ez a neve. Teljesen összezavart. Soha nem éreztem még csak hozzá hasonlót sem. Gyűlöltem ezt a túl emberi érzést. Mindig igyekeztem úgy viselkedni, ahogy elvárták tőlem. És ez az érzés sok volt nekem.Ő csak térdelt előttem, és már tudta, hogy vége van. Hogy már döntöttem. De még most sem érdekelte. Nem látott az álca mögé. Hogy mi is vagyok valójában. Soha senki nem ismert fel. Azt hiszik ugyanolyan normális vagyok mint ők. Csak a nőt látta bennem. Szeretett. Képes volt Engem szeretni! Ezért még jobban gyűlöltem. Pedig tényleg szeretett. Még a fegyverrel a kezemben is. Még a halál torkában is kívánta; „a fekete hajad illatát, fehér hamvas bőröd érintését, ajkaidnak ízét.” – így mondta. A fekete bőrkabátom csapkodott a szélben, hideg volt. Kicsit fáztam. A férfi meztelen háta libabőrös lett a csípős szemerkélő esőtől. Őrülten szerelmes volt belém.

folyt köv...

rövidebb-hosszabb elmélkedés

Szól a zene. Ez most éppen Dido. Sosincs türelmem végighallgatni a számokat, de most jólesik. Olyan nyugis minden. Igaz hogy jobb volna, ha menne az Internet, de már meg sem lepődöm. Most megint van valami baja. Szerintem a gép utál engem. Kifejezetten pikkel rám. Amikor tesóim jönnek a géphez, soha nincsen semmi baja… amint leülök a közelébe, lecsapja az egész faluban az áramot… persze nem, de azért jól esik ráfogni. Igazából már meg sem lepődök. Nem vagyok kompatíbilis a gépekkel… meg az elektromos cuccokkal. Kisülnek és megbolondulnak, ha a közelükbe megyek. Itt van előttem Ernest Gellner: a szabadság feltételei című műve. A civil társadalom és vetélytársai. Olyan érdekes, erre nekem a hülye biokémiát kell tanulnom, a kis zsákocskák, meg a halál tudja még, hogy miket. Szabad időmben azt fogom olvasni, most csak belelapoztam de már ez az egy oldal is megtetszett. Az erkölcsi rend végnapjai. A fejezet címe. Arról szól, hogy az hogy a nagyhatalmaknak már vannak atomfegyvereik, ezzel a tömegpusztító eszközzel sikerült csak elérnünk a világbékét. Milyen morbid, és ironikus. De ha belegondolunk tényleg. „… a halott ember visszalő” effektus. Ha kilövöm az atombombát halott vagyok, mert rám is kilövik. Az emberek ostobák. Ezzel sakkban tartják egymást és magukat. Szóval ez tetszett ez az oldal, azt hiszem felcipelem a szobámba, hogy elolvassam.. Vagy legalábbis belelapozzak. Persze önszántamból szívesen tanulnám, meg érdekel. De kíváncsi vagyok, hogyha egyetemen kell majd ezt elolvasnom, és ez lesz egy tétel, vajon mit fogok hozzá szólni… de először kerüljek be az egyetemre… még nyelvvizsgám sincsen… de akkor is megszerzem, ha mást nem akkor kimegyek egy évre bébiszitterkedni, és akkor majd megtanulom azt a hülye nyelvet, csinálok egy felsőfokút, és akkor majd felvesznek az egyetemre…J a jövő zenéje… Valamelyik nap Lamine, feltette nekem a kérdést, hogy szerintem a fejlett országoknak támogatniuk kellene-e a fejlődő országokat. Nekem a válaszom az egyértelmű igen volt rá. De persze ez nem meglepő, mert megrögzött idealista vagyok. Hiszek a jobb világban, és vízöntő identitásomból adódóan (remélem azért jó ez a szó ide) elkötelezett világmegmentő vagyok. Még a végén én akarom majd megváltani a világot. Tőlem meglehet kitelne. Szóval feltette nekem ezt a kérdést. Ez bennem két bonyolultabb gondolatfolyamot indított el. Az első maga a kérdés volt. Sokat beszéltünk róla, ami jó volt. Tudniillik nagyon intelligens… és egyből rávágtam a magam idealista válaszát, hogy igen, hiszen ettől fejlődik a világ. De amikor el kezdem rajta gondolkodni, eszembe jutott, hogy például, az Amerikában élő jómódú embereket miért zavarná az, ha kihalna fél Afrika az éhezések következtében. A végén arra jutottam, hogy nem csak én vagyok egyedül idealista, és hogy valakit rajtam kívül is biztos zavarna. Aztán eszembe jutott még az is, hogy el kell jutnia a fejlett országoknak egy olyan kulturális szintre, ahol már nem csak a saját jólétük az elsődleges, hanem esetleg a világ egy eldugott táján levő kis falucska lakói élete sem utolsó. És talán az többet segít, ha nem veszek még egy limuzint, hanem inkább abból a pénzből a falu egyhónapi ellátását finanszírozom. De mondom, ahhoz el kell érnünk egy megfelelő érzelmi, és felfogási szintre. A másik folyamat pedig az volt, hogy míg én nagyjából háromnegyed órán keresztül ecseteltem neki, hogy a szülinapi pénzemből mit fogok venni, feltette nekem ezt a kérdést. Később döbbentem rá, hogy én komolyan ennyit beszéltem arról, hogy venni fogok egy nadrágot??? És tényleg ennyit beszéltem róla. Vajon sekélyes lennék emiatt? Illetve, hogy lehet az, hogy én nem gondolkodom ilyeneken? Igaz tizenhét éves lány vagyok, aki szeret jól kinézni… de én komolyan csak a nadrágommal meg a parfümmel törődöm, amíg neki ilyen gondolatai vannak? Hmm… hát nem jutottam dűlőre a témában… Végülis azt hiszem megint sikerül megszegnem a magamnak tett ígéretet. Megint kezd megtalálni egy zöld szemű szörny… ennyit a fogadalmakról… néha annyira nem értem az emberi szerkezetet. Valami nagyon rosszul lett kitalálva. Hogy lehet az, hogy valakit hihetetlenül ismerünk és szeretünk, és mégsem vagyunk képesek hozzá Úgy vonzódni, és hogy van az, hogy valakit nem is ismerünk, mégis vonzódunk hozzá úgy… máshogy… soha nem fogom megérteni. De kezd beigazolódni a nagy elméletem, miszerint a világ egy nagy próbafülke… felpróbálunk egy ruhát, kipróbálunk valakivel egy kapcsolatot, és amikor rájövünk, hogy a ruha mérete nem megfelelő, vagy túl drága, akkor szépen leveszzük, és visszatesszük a polcra. Csakhogy nagyon ügyetlenek vagyunk, és a ruhák elszakadnak… Azért remélem, hogy nem vagyok sekélyes…

megint nem otthon

és megint elment otthon az internet. Természetesen...:D már meg sem lepődöm..pedig írtam egy nagyon szép és hosszú bejegyzést. itt csengetnek mellettem, hogy nyissakajtót a számtekbe, de többet nem nyitom ki. Mér nem tudnak azok ajtót nyitni akik nem tanulnak? mindegy, igazából én sem tanulok. Na majd ha hajlandó lesz otthon elindulni az intrenet akkor felrakom azt a hosszú bejegyzést... tegnap megnéztem a Sex és Nem Yorkot. még mindig jó, bár ez már nem a Light...szal kicsit húzós volt amikor Samanta éppen a palijának a kezei csodállatoságát fedezte fel, anya meg melletem vágta a körmét...de legalább apa nem volt otthon..azt viszont nem tudom, hogy hogyan fogom megoldani, ha apa is otthon lesz. Nem tudom melyik a jobb, ha a hetvenötéves nagymamámnál nézem vagy az apám előtt...? igaz, hogy egyszer már beleolvasott a JOY-ba. nem apa hanem Mama, na az is vicces volt..:D éppen egy Hogyan legyünk lepedőakrobaták című cikket olvasott. Utána odajött és azt mondta, hogy nekünk ilyeneket még nem volna szabad olvasnunk..:D na mindegy. majd meglátjuk..

egyedül, társaságban

úgy döntöttem itt az ideje elkezdenem társasági életet élni. eddig talán egy kicsit elmenekültem a társaság elől..de jól esett. össze kellett szednem magam. megtalálnom magam. igaz, hogy még most sem vagyok mindenemmel kibéküve, de már kezdek kicsit magamra találni... nem hiszem el..a nagyanyám fát vág a pincében...ilyen nicsen...hetvenöt éves és fát vág..a kertet nem akarja még felásni? de nem hiszem el nyáron még krumplit ásott ki a kertből..eldobm az agyam..olyan mint egy rosz gyerek..na most filmem van

megjavul a gép otthon, de én azért méga suliból írok, met itt van időm..:D most éppen a processzor( ismertebb nevén CPU) fantasztkumáról keresek adatokat. IT alapismeretek ECDLből. Kéne írni ismerőseimnek levelet. mert mr régen tettem meg.a fene, valószínűleg azért mert nem volt otthon számítógép, az hogy neternet, arról lassan már nem is álmodom. azon gondolkodtam, hogy ahhoz hogy valahol történelmet tanuljak, nem kéne társadalom ismeret, vagy tömegpszihológia? szerintem tök izgi téma.. ha bejutok pszihológiára az egyetemen(hiú ábránd..) akkor fogok tanulni..remélm, mindenképpen felveszem tárgynak, már ha létezik ilyen. inkább ilyen irányba mennék el, mint a hülye személyiség zavaros, és kissebségi komplexusban szenvedő idióta felnőtteket hallgassam végig. szóval inkább a tömeg psziholódia érdekel. nővérem most szabadbölcsészen tanu. szerintem hülyeség eza szak, de marha jó tantárgyak vannak, amik ha mondjuk miskolcon lenne, és lenne rá időm lehet hogy be is járnék rájuk. márha be lehetne járni. lehet hogy körül nézek itt. Ilyen például a vallástörténet...meg a biblia ismeret. hogy mekkora mákja van hogy ilyen tantárgya van. én persze a magam ksi elvont világával meg az Ádám és Éva mániámmal, meg az angyalokkal, minden tudni akarok a vallásról, persze nem művelem, de attól még érdekel. csak az alapigazságokat, és hittételeket akarom tudni...